Főtisztelendő Püspök úr, Elnök úr, Alelnök úr! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
“Fáj a földnek és fáj a napnak
s a mindenségnek fáj dalom,
de aki nem volt még magyar,
nem tudja, mi a fájdalom!”
Dsida Jenő sorai, aki Kolozsváron a házsongárdi temetőben nyugszik, pontosan írják le az elmúlt évszázad magyar történelmét, még akkor is, hogyha ebből az évszázadból neki csak 17 év adatott. Ma, 100 év után, egy nemzet emlékezik. Mindenkinek, akinek a magyarság nemcsak forma, hanem tartalom is, legalább átfut az agyán, hogy mit vesztett ez az ország és ez a nemzet 100 esztendővel ezelőtt.
Egy nemzet, amelyet halálra szántak, amelynek nehéz volt túlélni, és amelynek egy évszázad után is hasonlóan nehéz Trianon árnyékában élni. Lehet-e teljes életet élni megcsonkítva? Fel lehet-e állni láb nélkül?
Lehet-e ölelni karok nélkül? Lehet-e a veszteség fájdalmával úgy együtt élni, hogy az ne váljon identitásunk részévé? Baj-e, ha a veszteség nemzeti önazonosság-tudatunk egy darabja? Az elmúlt száz esztendő magyarságának újra és újra felmerülő és megválaszolandó kérdései.
„Él magyar, áll Buda még!” – figyelmeztet bennünket Kisfaludy Károly Mohács című versében, amikor „nemzeti nagylétünk nagy temetőjéről” ír. Ma is Buda várában találkozunk. 100 esztendő távlatából emlékezünk a még Mohácsnál is nagyobb nemzeti tragédiánkra, Trianonra. De nem csak veszteségeinket vesszük számba – nem csak azokat, akiket elvesztettünk és nem csak azt, amit elvesztettünk.
Hanem hálát is adunk, hálát adunk azért az egyedülálló isteni csodáért, hogy a magyar nemzet az egyetlen nemzet, amely egy eredményes és befejezett gyilkossági kísérletet is képes volt túlélni. Száz esztendő elmúltával nem csak van, amire emlékeznünk kell, de vannak, akik emlékezzenek.
Ma Gyimesbükktől Ópusztaszeren át Lendváig, Beregszásztól Újvidékig, Kassától Sopronon át Szabadkáig, sőt a trianoni határokon kívül és Európában, valamennyi kontinensen a világ magyarsága lélekben az emlékezésben, a fájdalomban és a megmaradás felett érzett büszkeségben és hálában újra egyesül.
Jól tudjuk, nem csak közös múltunk van, hanem közös sorsunk és közös életünk, közös munkánk és közös küzdelmeink. Egy évszázad ékes bizonyítéka, hogy a nemzethez tartozás erősebb kötelék az államhoz tartozásnál. 100 esztendő pecsétje tanúsítja: egy nemzet tagjának lenni több mint egy állam polgárának. Ezért tudtunk megmaradni és ezért őrizték meg magyarságukat sokmillióan akkor is, amikor a kisebbségi létben egyszerre kellett a kommunista terrorban és “az asszimiláció kígyótorkában” életben maradni.
Ha visszatekintünk az elmúlt évszázadra, sok nagy magyar előtt kell fejet hajtanunk, akiknek Trianon szabott hivatást.
Olyanok előtt, mint gróf Esterházy János, aki vagyonát, tehetségét és végső soron egész életét annak áldozta, hogy a felvidéki magyarságot szolgálja. Olyanok előtt, mint Márton Áron püspök, akinek szolgálata és élete példája százezreket tartott meg hitben, reményben és magyarságban. Olyanok előtt, mint az Erdélybe az utolsó vonattal visszatérő Kós Károly, aki egyszerre mentett kultúrát és teremtett világraszóló építész iskolát.
Emlékezzünk azokra, akik a magyarság életét szervezték az elszakított területeken! Gazdakörökkel és munkásegyletekkel, énekkarokkal és cserkészettel, sportegyesületekkel, természetjárással, olvasókörökkel, vagy éppen színjátszással.
Adjunk hálát történelmi egyházainknak, amelyek a legnehezebb időkben is végigkísérték az emberi életet, hitre segítettek, vagy megerősítettek benne, közösséget szerveztek és egy csonka hazában éppúgy, mint az elszakított nemzetrészeken a keskeny úton tartottak.
Emlékezünk azokra, akik az életüket vagy szabadságukat áldozták a magyarságukért. Emlékezünk a tömeggyilkosságokban meghaltakra: a kőröstárkányi és a délvidéki magyar Golgotára, a Maniu-gárdák tömeggyilkosságainak áldozataira, a Kárpátaljáról elhurcolt férfiakra.
Földi világunk sokszor nem igazságos, ezért a nemzethez való hűség a nemzetet tartja meg és nem azt, aki hű hozzá. A XX. században a magyar nemzethez való hűség harcban elesett hősöket, kivégzetteket, bebörtönzötteket és megnyomorítottakat szült.
A magyar nemzethez való hűségért a kommunista diktatúra alatt a környező országok, sőt még saját államunk is bebörtönzéssel és fizikai megsemmisítéssel fizetett. Az állam azonban földi hatalom, a nemzet és haza viszont "a magasban van" – ahogyan Illyés Gyula találóan megfogalmazta. Ezért a magyarság közös emlékezetének örökké részesei maradnak mindazok, akiknek lelke a magyar nemzet szabadságáért szállt az égbe. Példájukkal, áldozatukkal, keresztútjukkal ők jelenítik meg mindazt, amely határokra való tekintet nélkül ma is nemzetté formálja a világban szétszóródott magyarságot.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
30 esztendővel ezelőtt Európa keleti felén széthullott a létező szocializmus rendszere – 1990 óta lépésről lépésre kiszélesednek a megmaradás lehetőségei.
Elsősorban azért, mert vannak olyan közösségek, mint amilyen a Rákóczi Szövetség is, amelyek célja, hogy összekössék mindazt, amely a trianoni és a párizsi diktátum, illetve a kommunista diktatúra nyomán az igazságot nem ismerő győztesek szabta határok két oldalán a lelkekben szétszakadt. Kapcsolatokat építenek, embertől emberig jutnak. Sok fiatal számára nyújtottak és nyújtanak meghatározó élményeket San Franciscó-tól Szabófalváig, amelyek nem csak Magyarországhoz és Budapesthez kapcsolódnak, hanem az egész nemzeti közösséghez. Köszönet érte!
2010 óta alapvető fordulat következett be a nemzetpolitikában. Tudtuk: meg kell törnünk Trianon átkát. Azt az átkot, amely egyszerre sújt bennünket magyarokat, de sújtja egész Közép-Európát is. Azt, hogy az elszakított nemzetrészek nem kapják meg az őket megillető emberi és polgári jogokat. Azt, hogy az utak, a vezetékek csak kelet és nyugati irányban vezetnek a térségben és nem összekötik a szomszédokat.
Ezért mondtuk azt ki 2011-ben, az új magyar alkotmány elfogadásakor, hogy intézményes felelősséget viselünk – és nem csak érzünk – a magyar nemzet tagjaiért. Véget vetettünk az önfeladás és a „merjünk kicsik lenni” politikájának. Megadtuk az állampolgárságot mindazoknak, akiknek felmenőit Trianonban nemcsak Magyarországtól szakították el, hanem az állampolgárság területtől nem feltétlenül függő kötélékétől is.
Ma egymillió egyszázezer új magyar állampolgár van, akinek felmenői kötődtek utoljára közjogilag is Magyarországhoz. Mindezt nem szomszédaink ellen, hanem – ha lehetett – velük összefogva tettük. A visegrádi országok összefogása a legjobb példája annak, hogy a nemzetiségi jogok érvényesülése nem akadálya, hanem biztosítéka, garanciája az eredményes együttműködésnek. A jelenlegi helyzet ellenére sem gondoljuk, hogy ukrán és román szomszédaink ne juthatnának ugyanarra a bölcs felismerésre, mint amelyre szerb, szlovén és részben szlovák barátaink jutottak.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A nemzet és az ország fogalma komoly változásokon ment át azon az úton, amelyet ezer és egyszáz esztendő alatt a honfoglalás óta bejártunk. Láttuk az egymás mellett házat és hazát építő, gyarapodó nemzedékeket, az életben maradásért küzdő korokat, a szabadságban és a mindenkit megillető polgári jogok élvezetében megújult nemzetet.
A XX. század adta a legnehezebb leckét a magyarság számára. Eldőlt, hogy az államhatárok tartósan nem fognak egybe esni a nemzet határaival – de még a kontinens határaival sem. Sokan mentek, sokszor menekültek el, de akik maradtak, azok is könnyen kerülhettek idegen államok fennhatósága alá. Világnemzet lettünk – világméretekben gondolkodva kell megőriznünk nemzeti közösségünket. A XXI. század digitális forradalma soha nem remélt eszközöket adott ehhez a kezünkbe: olyanok is napi szinten be tudnak kapcsolódni a magyarság életébe, akiktől óceánok és kontinensek választanak el bennünket.
A lényeg azonban nem fog változni: továbbra is minden magyar felelős lesz minden magyarért, továbbra is el kell érnünk, hogy egyetlen magyar se legyen magára hagyott a bajban és, hogy Magyarország olyan ország legyen, amelyre minden magyar számíthat, ahova mindig minden magyar hazatérhet. Csak az igazán kivételes pillanatok teszik mindenki számára érthetővé, hogy a nemzetek bár nem a teremtett rend részei, mégis Isten alkotásai. A nemzeteket Isten alkotta, a határokat emberek szabták meg.
A XX. században egy nemzet igazsága nem könnyítette meg a megmaradást. Apponyi gróf prófétai szavai senkit sem érdekeltek 100 évvel ezelőtt. A wilsoni elveket a gyakorlatban senki nem gondolta követni. A második világháború győztesei semmivel sem voltak bölcsebbek az első világháborút megnyerő nagyhatalmak rövidlátó vezetőinél.
A szabadságot és demokráciát akaró Magyarország sem a második világháború után 1947-ben, sem a forradalom után 1956-ban nem volt fontos azoknak, akik szabadságban és demokráciában éltek. Vérrel megszentelt igazságunkkal magunkra maradtunk. Mégis túl tudtunk élni, mert igazunk volt. És az igazság, ahogy a nemzet is, felette áll a határoknak. Mert az egyén élhet hazugságban, de egy nemzetnek soha nem szabad.
Az egyén megtagadhatja őseit, rátámadhat nemzetére, feladhatja identitását. Egy nemzet azonban nem mondhat le önazonosságáról, mert előbbi az egyén döntése – bármekkora legyen is a tévedés –, utóbbi viszont generációk sorának tagjaitól venné el azt a jogot, hogy ugyanúgy élhessenek, érezhessenek, hogy ugyanazt a nyelvet beszéljék, mint őseik. Hogy egy globalizálódó világban lehessen magyarnak születni és magyarnak megmaradni. Trianon tanulsága, hogy a nemzet még az országnál is fontosabb.
Cseh Tamás kérdezi híres dalát, a „Születtem Magyarországon”-t énekelve: „Kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul?” Az első 100 év próbáját kiálltuk. Míg Európa egyre több országa küzd azzal, hogy a határain belül beszéljék nyelvüket, addig egy évszázaddal Trianon után is többmillióan beszélnek, sőt élnek és éreznek magyarul az ország határain kívül, szerte a nagyvilágban. Az előttünk álló évszázad feladata, hogy megmaradjunk, erősödjünk, sőt gyarapodjunk! Hogy 100 év múlva még többen legyenek azok, akik Cseh Tamás kérdését értik, átérzik és anyanyelvükön büszkén, a jövőbe vetett reménnyel válaszolnak rá. Ez közös feladatunk.
Köszönöm a figyelmet!
