Tisztelt Ünneplő Gyülekezet

„Örvendezem, mikor mondják nékem: Menjünk el az Úr házába!” – a 122 zsoltár különös aktualitása, hogy a koronavírus miatt tavasszal elhalasztott istentiszteletet ma tartjuk, amikor az ijedtség kisebb az ország fizikai és lelki értelemben egyaránt felkészültebb, mint tavasszal, de a helyzet ma sem könnyű, a számok rosszak és az elvégzett munka mellett hitből kell erőt merítenünk, hogy a vírus második hullámát is magunk mögött hagyjuk majd, az ország működőképességét is mindvégig biztosítva.

Itt az Emlékezet templomában a jelen nehézségeiből kiindulva hálát adhatunk az Úristennek azért, hogy a magyar nemzet túlélte a rendkívül próbatételektől terhes elmúlt évszázadot, és külön is köszönetet mondunk, hogy túlélte a magyar reformátusság és túlélte a Nagyvárad téri református közösség is.

Tisztelt Ünneplő Gyülekezet!

A templom története szorosan kapcsolódik történelmünk egyik legnagyobb tragédiájához. Trianon után sokaknak kellett menekülnie. Menekülniük kellett, mert az otthonukat idegen csapatok szállták meg,

Menekülniük kellett, mert nem tettek esküt az új hatalomra, mert ellenséges elemeknek bélyegezték, vagy mert mindenükből kiforgatták őket. Tudjuk, milyen rettenetesen nehéz sors jutott azoknak, akiknek menekülniük kellett – nem egyszer sok százados családi fészkeket és vagyonokat, máskor csak egy házat vagy lakást kellett hátrahagyniuk. De mindannyian otthagyták őseik sírját a temetőben, a hegyekkel és völgyekkel, erdőkkel és mezőkkel, az utcákkal és a templomokkal – a tájat; a legbelül élő vidékeket.

A háború után kifosztott, megalázott, korábbi megélhetésétől elvágott, megcsonkított, mély gyászban élő országban kellett otthont találni.

S bár a régi otthonra emlékeztettek az utca nevek – Nagyvárad tér, Torockó tér – ez az ország néha mostohaként bánt velük. Ismerjük a vagonlakók sorsát, akik csak hosszú évek után tudtak újra méltó fedél alá jutni. Akkoriban nagyon mélyről kellett előkeresni a megélhetéshez szükséges filléreket. Ezért ember feletti erőfeszítés kellett ahhoz, hogy a sokszor nélkülöző test a nélkülözhetetlen lelket részesítse előnyben és végül templom épüljön a Kárpát-medence különböző sarkaiból ide érkezett református családoknak. Mégis: a templom felépült és a gyülekezet megszületett.

Volt erejük. Volt erejük, hogy másfél évtizeddel Trianon után újra a saját templomukban állhassanak.

Erejük volt a hitben, s ezt megmutatták a templomépítésben és utána is, amikor a világtörténelem viharai újra próbára tették a gyülekezetet. Jött a világégés – először a behívók, a csonkán maradt családok, majd a bombázások, a német megszállás, amellyel megkezdődött a deportálások hosszú sora, majd az ostrom, végül a szovjet megszállás – két istentelen és embertelen diktatúra és – bár senki nem hitte, amikor elkezdődött – egy modern babiloni fogság.

A nagyvárad téri gyülekezet megmaradt. Tagjai megtanultak élni a legnehezebb időkben is betöltve a lehetőségekhez mérten szűkre szabott teret.

Tisztelt Ünneplő Gyülekezet!

A templom a hit infrastruktúrája. Nem véletlen, hogy államalapító királyunk az országépítés szerves részének tekintette annak előírását, hogy 10 falu építsen egy templomot. Ezzel kellett kezdeni az oszmán hódítás után is.

A Trianon óta eltelt évszázad bebizonyította és a Nagyvárad téri gyülekezet élete is megmutatja, hogy a hit ereje egyszersmind a nemzeti összetartozás és megmaradás záloga is. 100 esztendővel Trianon után megkaptuk a lehetőséget a Történelem Urától, hogy újra egybe forrasszuk mindazt, amit akkor széttörtek.

Mi reformátusok is összeköthetjük gyülekezeteinket, újjáépíthetjük egyházi kapcsolatainkat, megújíthatjuk templomainkat. S mi élünk ezzel a lehetőséggel!

Az elmúlt évtizedben nagyjából 3000 magyar templom újult meg szerte a Kárpát-medencében. Voltak közöttük egyetemes történeti értékkel bíró, fontos és nagyszerű épületek és voltak olyanok is, amelyeknek a története most kezdődik. Abban bízunk és azt reméljük, hogy ez nem csak a falak, a tetők és a tornyok megújulását jelenti, hanem mindenekelőtt a gyülekezetek – és tágabb értelemben – az egész helyi közösség megújulásának is egy fontos mozzanata.

Tisztelt Ünneplő Gyülekezet!

1000 esztendővel az államalapítás után, 100 esztendővel Trianon és 30 esztendővel a rendszerváltoztatás után a magyarságnak ma is van fontos küldetése. A magyar reformátusság pedig mindig képes volt, úgy hitbeli küldetését beteljesíteni, hogy ezzel a magyar nemzetet is erősítette.

Ma a korábban sohasem látott anyagi jólét és gazdagság mellett Nyugat-Európában templomokat bontanak le, zárnak be, alakítanak - érdeklődés hiányában - kávéházzá.

Egy hete a franciaországi Bordeaux nemrég megválasztott zöldpárti polgármestere bejelentette, városában ezentúl nem állítanak karácsonyfát a főtéren. Így magyarázta döntését: „Nem fogunk halott fákat állítani a városháza előtti téren”. Hozzátette: „Jól emlékszem erre a halott fára, amit évről évre elhelyeztek a főtéren... Ez egyáltalán nem illeszkedik bele a zöldítési programunkba.” Ha léteznének még a nyugat-európai politikában sokat hangoztatott, de szándékosan nem definiált közös európai értékeink, ez az ember ma már nem lenne hivatalban. 

Az a kiáltó ellentmondás, ami manapság Európa nyugati felének elismerésre méltó anyagi helyzete és a blaszfémiát lassan a közéletben nem csupán természetesnek, de kívánatosnak tartó lelkiállapota között fennáll - mint elborzasztó példa, amely kiváló arra, hogy tanuljunk belőle - világosan kijelöli nekünk az állam és egyház közötti együttműködés célját és irányát. 

Hogyha az életszínvonal és gazdasági erőnk növekedésével egyidejűleg történelmi egyházaink éppúgy teljes kudarcot vallanak, mint ahogy Nyugat-Európában a Bibliát és Istent már régóta zárójelbe tévő nyugati protestáns egyházak és a hívei jelentős részét elvesztő katolikus egyház, akkor elvész a keresztény kultúra és nem marad tere a kereszténydemokrata politikának és ezzel együtt semmisül meg az az életforma is, amelyet jó és rossz időkben nemzedékeken keresztül meg tudtunk őrizni. 

Ma Magyarországon az egyház és állam sikeres együttműködése lehet az egyetlen garancia arra, hogy a reményeink szerint a válság végeztével folytatódó gazdasági növekedés és anyagi gyarapodás nálunk ne az Istentagadással, saját vallási és kulturális gyökereink megsemmisülésével járjon együtt, hanem hitben való megerősödéssel. Hogy a templomok hittel és hívekkel teljenek meg. Hogy sikerüljön megfordítani és megcáfolni a nyugat-európai paradoxont: minél több templom építéséhez lenne ereje az államnak, annál kevesebb keresztyén hívőnek van rá igénye. 

Ez ad értelmet egyházi és világi küzdelmeinknek. Ez tartja bennünk a lelket akkor is, amikor fájdalom vagy csalódás ér bennünket, amikor reménytelenség gyötör. Ezért akarjuk mindig elkerülni, hogy azok küzdjenek egymással, akiknek össze kellene fogniuk. Mert a küzdelemhez mindenre és mindenkire szükség van. Templomokra és közösségi terekre.

Mindenre, ami Isten dicsőségét hirdeti és mindenkire, aki erényei és gyarlóságai mellett és ellenére is tudja, hogy miként a bűnbocsánat, így a dicsőség is egyedül az Istené.