„Ne pálcát törjetek felettem, hanem tartsatok nekem tükröt.”

Tisztelt Családtagok és Barátok! Tisztelt Miniszter Úr! Tisztelt Polgármester Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Kedves Emlékező Közösség!

Amikor valaki, akit munkatársként, barátként vagy családtagként tiszteltünk és szerettünk, eltávozik az élők sorából, akkor a búcsúzók szájából szinte mindig elhangzik a jól ismert fordulat: „emlékét örökké megőrizzük.” Azonban amilyen könnyű kimondanunk, olyan nehéz is megtartanunk ezt a fogadalmat. A zsúfolt hétköznapok rohanása, a mindennapi gondjaink lassan-lassan elhalványítják az emlékeket.

Van úgy, hogy az évek múlásával azon kapjuk magunkat, hogy már az eltávozott személy arcvonásait is csak nehezen tudjuk felidézni. Vannak kivételes emberek, akiknek arca és emléke még haláluk után évekkel is kristálytisztán jelenik meg előttünk.

Szalay Annamária ilyen kivételes ember volt. Zalai hölgy, aki innen, ebből a városból indult, majd tragikusan korán itt lelt végső nyugalomra. Neki nem a hosszú, hanem a küzdelmes és a máig maradandó példát jelentő, értékeket teremtő életút jutott. Ha az emberi élet nemcsak hosszban, hanem sűrűségben, az átélt események gazdagságában is mérhető lenne, akkor kevésbé kellene rövidnek éreznünk a Szalay Annamáriának rendeltetett földi időt.

Az emléktábla, amelyet ma avatunk, ennek az életútnak, ennek a sűrű időnek a legfontosabb állomásait sorolja: a városi hangverseny- és kiállítóterem igazgatói székétől kezdve, az országgyűlési képviselőségen és a Magyar Mozgókép Alapítvány szakkollégiumi elnökségén át egészen a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság elnöki székéig.

Ha most itt lenne közöttünk, biztosan azt mondaná, hogy ezek csak helyek, rangok és posztok. Igaza lenne. Mert amíg élt, ő sohasem ezeket kereste. Ő volt az, aki sohasem az elismerésért vagy a rangért állt sorba, hanem mindig a feladatért. Bárhová is vetette a sors, bárhogy is támadták, ő mindig azt kereste, minként tud maradandót és értékeset alkotni. Értékeset és maradandót alkotni a hazája, szülővárosa ás politikai közössége javára.

Én is azon szerencsések közé tartozom, akik ismerhették őt, bár az ismeretség rövid volt és szorosnak sem volt mondható, de még mielőtt személyesen találkoztam volna vele, már hallottam egy azóta is sokat idézett mondatát Kövér Lászlótól. Ez úgy hangzott: „A mieinkkel az a legnagyobb baj, hogy általában nem nekünk akarnak megfelelni.” Nemzeti és politikai közösségünk legnagyobb gyengeségének ennél találóbb megfogalmazását soha senkitől nem hallottam.

Szalay Annamária úgy volt a magyar nemzeti, a zalaegerszegi városi és a konzervatív polgári közösség tagja, hogy a sajátjainak akart megfelelni, sajátjai elismerését akarta kivívni.

Nem tudjuk, hogy betegségének kialakulásához, illetve a kezelés végső eredménytelenségéhez milyen mértékben járult hozzá az a korábban ismeretlen, a magyar politikatörténetben addig a rendszerváltozás óta soha nem tapasztalt politikai és pszichikai nyomás, amely a médiatörvény elfogadását követő, példátlan erejű nemzetközi támadások eredményeképpen rá hárult, de azt biztosan tudjuk, hogy e nyomás betegségével együtt sem törte meg. Ha belegondolunk abba, hogy a magyar médiában a vélemények - köztük bántó és sértő kormányellenes megnyilatkozások - rendkívüli sokszínűsége miként van jelen a mindennapjainkban, akkor ennek fényében láthatjuk leginkább az akkori támadások alaptalanságát, igazságtalanságát és méltánytalanságát.

Szalay Annamária egyszerre tudott külső szemlélő számára könnyedséggel túllépni e támadások erejének irracionalitása felett és erős maradni. A látszat fenntartása azonban bizonyára hatalmas önfegyelmet igényelt és óriási energiát emésztett fel.

Szalay Annamária önmaga maradt akkor is, amikor a nagypolitikában kellett helyt állnia, és akkor is, amikor egy hatóság hatalmas felelősséggel járó elnöki posztját töltötte be. Tudta, hogy ő is esendő, mint mi, mindannyian. Esendő, hiszen ember. Ismerősei szintén gyakran elevenítik fel munkatársaival szemben megfogalmazott elvárását: „Ne pálcát törjetek felettem, hanem tartsatok nekem tükröt.”

Tisztelt Emlékezők!

Szerencsés az a város, amelynek ilyen szülöttei vannak, és szerencsés az, akit halála után évekkel is szeretet és tisztelet övez szülővárosában. Szalay Annamária megszolgálta ezt: Budapesten is mindig egerszegi maradt, ezer szállal kötődött szülőföldjéhez.

Ha módja volt rá, mindig azt kereste, hogyan tehet jót vagy hasznosat úgy, hogy azzal az itt élőket is szolgálja. A helyi médiumokat és kulturális életet, a zalai politikusokat akkor is segítette és támogatta, amikor már leginkább emlékei kötötték a városhoz. Sűrű programja és a több száz kilométeres autóút sem tartotta vissza attól, hogy akárcsak néhány órára hazalátogasson.

Szalay Annamária tevékenységével Zalaegerszegért, a magyar médiáért és tágabb politikai közösségünkért érdemeket szerzett. A ma felavatandó emléktábla eszköz arra, hogy ezekre az érdemekre emlékeztessen minket.

Az emlékezés nemes és tiszteletre méltó gesztus. Mégis, akkor tudjuk méltóképpen megőrizni a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság első elnökének emlékét, ha nem tévesztjük szem elől, hogy az örökség ápolása többet kíván a főhajtásnál. Szalay Annamária szívügye volt egy olyan új médiakultúra megteremtése, ahol a közszolgálat nem igazodik az egyre inkább mindannyiunkat és mindennapjainkat elöntő bulvárvilág visszataszító posványához, melyben dagonyázva a bűn erénnyé, az erény szánalmassá válik, ahol a nemzeti kultúra valódi értékei mindenki számára elérhetőek, ahol a mennyiség csak akkor és addig célkitűzés, amíg nem megy a minőség rovására, és ahol a kiskorúak kellő védelemben részesülnek a káros tartalmakkal szemben.

Szalay Annamária felismerve a modern kor veszélyeit több előadásában is visszatérően felhívta figyelmet arra, hogy ugyanúgy kell kézen fognunk gyermekeinket a virtuális világban, ahogyan azt a valóságban tesszük, amikor átkelünk velük a zebrán.

Szalay Annamária sorsa sok tekintetben igazi tragikus magyar közéleti sors. Akkor kellett szembenéznie a halálos kórral, amikor az élet hosszú évek kitartó küzdelme után megadta számára a lehetőséget az alkotásra. Akkor kellett minden lelki erejét összegyűjtenie, amikor fizikai ereje napról napra fogyatkozott. Úgy kellett példát mutatnia, hogy közben példátlan fájdalmak gyötörték. És úgy távozott el a minden élők útján, hogy nem lehetett biztos abban, hogy az általa előidézett változások hosszútávon gyökeret tudnak-e ereszteni a magyar média világában.

Az ő példája is emlékeztet arra, hogy a közéleti emberrel szembeni legalapvetőbb elvárás nem a győzelem, hanem a küzdelem. Ha a küzdelem jó célért folyik, a győzelem bukások és vereségek után is eljöhet. Szalay Annamária győzelme az az életút, amit maga mögött hagyott. Az emléktábla neki, rajta keresztül pedig a tisztességes küzdelemnek, a kiállásnak és a bátorságnak állít emléket. Nekünk is mindezekre emlékezve kell őriznünk és ápolnunk hagyatékát.