Igen tisztelt 1956-osok!

Tisztelt Rektor Úr!

Tisztelt Elnök Urak!

Tisztelt Alkotmánybíró Úr!

Államtitkár Úr!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Engedjék meg, hogy külön is köszöntsem azokat a fiatalokat, akik a Rákóczi Szövetség szervezésében az anyaországból, a Kárpát-medencéből vagy a diaszpórából érkeztek a mai megemlékezésre. A Rákóczi Szövetségnek és egykori legendás elnökének, a Műegyetem hallgatójaként 66 évvel ezelőtt itt jelenlévő, Halzl Józsefnek köszönhetjük, hogy 30. alkalommal a forradalmi menet újra végigvonul az eredeti '56-os útvonalon. Az októberi estében évről évre felragyognak a fáklyák. Itt találkoznak minden évben 1956 még velünk élő tanúi az utánuk jövő nemzedékekkel. Idei nemzeti ünnepünkön, a 66. évfordulón mondhatjuk először, hogy már ugyanannyi ideje emlékezhetünk szabadon '56-ra, mint amennyi ideig a kommunista diktatúra megkísérelte kiirtani, átfesteni és elhallgatni a forradalom emlékét.

Megkülönböztetett tisztelettel köszöntjük a Kárpátaljáról érkezett honfitársainkat, illetve azokat az ukrán fiatalokat, akik velük együtt érkeztek és ma szintén itt vannak velünk. Szüleik frontszolgálatot teljesítenek. Ahogyan frontszolgálatot teljesített az a 200 kárpátaljai magyar is, akik 66 év után ismét orosz fegyveres agresszió áldozatai lettek. Sajnos azért nem lenne okunk szolidárisnak lenni Ukrajnával, ahogyan az elmúlt években és évtizedekben a kárpátaljai magyarsághoz viszonyultak. De minden okunk megvan, hogy segítsünk egy olyan országnak, amely hősiesen harcol saját szabadsága, az oroszok által is nemzetközi egyezményben elfogadott területi egysége és szuverenitása védelmében. Ezért szerveztük meg az elmúlt hónapokban Magyarország történetének legnagyobb humanitárius segítségnyújtását, ezért gondoskodunk minden menekültről, és ezért segítünk erőnk szerint az Ukrajnában maradtaknak is, nemzeti hovatartozásra való tekintet nélkül. Látjuk az emberi szenvedést, látjuk a lerombolt otthonokat, a szétszakított családokat, a háború elől menekülőket. 1956 nemzete csak azt mondhatja: aki a szabadságáért és nemzeti függetlenségéért küzd, az Magyarország barátja és pártfogoltja.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ami 1848-ban a Pilvax, az 1956-ban a Műegyetem aulája volt. Ami akkor a 12 pont volt, az október 22-én este itt a 16 pontban öltött testet. Mindaz, amit a lengyelekkel való szolidaritás szülte műegyetemi forradalmi összejöveteltől a szabadságharc vérbe fojtásáig az '56-os nemzedék átélt, örök tanulságul szolgál történelmünkben. Aki meg akarja érteni, hogy mi a magyar szabadság, miért kell időről időre megküzdenünk érte, hogyan kell megőriznünk akkor is, ha elveszik tőlünk, és hogyan kell megbecsülnünk akkor, ha megadatott, annak 1956-ra kell emlékeznie. A Magyarországot a XX. század első felében érő sorscsapások ellenére a magyarság soha nem mondott le a szabadságról. A sokszori összeomlást túlélő hit, az őszinte szabadságvágy, a közösségi és egyéni méltóság visszaszerzésének esélye 1956 őszén reménnyé változtatta a csüggedést, tettvággyá a haragot, egységes akarattá a sokféle követelést, nemzetté a népet. Ez az akarat emelte hatalomba Nagy Imrét, majd Tildyt és Bibót, döntötte le Sztálin 18 méter magas bronzszobrát, szabadította ki börtönéből Mindszenty bíborost és tisztította meg a sarlótól és kalapácstól a nemzeti lobogót. 1956 hőseinek mégis mindösszesen tizenhárom nap szabadság adatott. November 4-én a 16 szovjet hadosztály és 2 ezer harckocsi – melynek élén a hazaáruló Kádár János a fővárosba kormányt alakítani visszatért – néhány nap alatt több mint ezer forradalmárt gyilkolt meg, szétlőtte Budapestet, megsemmisítette a fegyveres ellenállást, vérbe fojtotta a forradalmat. A sokszoros túlerővel szemben a küzdelem esélytelen és reménytelen volt. Miért vállalták mégis 1956 hősei – közülük sokan tudatosan is – a biztos halált? Miért nem remegtek meg forradalom melletti kiállásukban a bitófa árnyékában sem? Az életáldozat mindig nehezen érthető, szinte felfoghatatlan, hiszen a földi élet minden, amit – a hit ajándéka nélkül – látni és felfogni vagyunk képesek. Ami azon túl van – meggyőződés szerint – a vég vagy a végtelenség. Ha két szóval kell jellemezni 1956 forradalmának hőseit, akkor e két szó úgy hangzik: hűség és hősiesség. Hűség a nemzethez és a szabadsághoz. A nemzethez és a szabadsághoz való hűségből a nemzeti összetartozás és önrendelkezés mindenekfelett álló célkitűzése származott. A hősiesség az esélylatolgatás nélküli, feltétlen kiállást jelentette. Amíg lehetett, addig hittek a győzelemben, mert szabad hazát akartak –nemcsak maguk számára, de a jövőnek örökül hagyni is. Mégis a hősiességnek a hősöket évszázadokkal túlélő példája: az ’56-osok tanúságtétele bizonyítja, hogy a küzdelem értelme nem csak a győzelem lehet. Aki a szovjet tankokkal szemben, majd a diktatúra alatt is kitartott a forradalom mellett, nem azért tartott ki, mert reménye volt, hanem mert igaza. Az emberek ugyanis nem az elért eredmény, hanem véghezvitt tetteik által válnak hőssé. Az igazság nem mindig vezet azonnal sikerre. Azonban az idő múlása segítségünkre van abban, hogy tudjuk, ami történt nemcsak a pillanat fénytörésében tűnt valódinak, hanem távlatosan is igaz. És éppen mert igaz, örök üzenetet hordoz, az igazság győzelméig mindig időszerű marad. A szabadságot és nemzeti önrendelkezést zászlajára tűző forradalmunk igaz volt, ezért leverése után, megtagadása közepette, elhallgatása alatt is megkerülhetetlen lett. Viszonyítási pont volt akkor is, amikor – ”tollal és fegyverrel” –  harcoltak emléke ellen, és akkor is, amikor a hazugságban békét keresve „sajnálatos októberi eseményekként” kezdték emlegetni. A magyar nemzet 1956-ban az igazság mellett állt, és egyedül maradt. Azonban tudjuk, és Magyarország manapság is naponta megtapasztalja, az igazság mögött nem mindig áll többség. Mégis jobb egyedül maradni, mint hazugságban élni. Földi világunk sokszor nem igazságos, ezért a nemzethez való hűség a nemzetet tartja meg és nem azt, aki hű hozzá. 1956-ban a nemzethez való hűség harcban elesett hősöket, kivégzetteket, bebörtönzötteket és megnyomorítottakat szült.

A forradalom után a magyar állam a magyar nemzethez való hűségért fizikai megsemmisítéssel fizetett. Az állam azonban földi hatalom, a nemzet és a haza viszont a ”magasban van” – ahogy Illyés Gyula megfogalmazta. Ezért a magyarság közös emlékezetének örökké részesei maradnak mindazok, akiknek lelke a nemzet szabadságáért szállt az égbe. Példájukkal, áldozatukkal, keresztútjukkal ők jelenítik meg mindazt, amely a Föld egy – határokkal körbezárt – területét a hazánkká teszi, és bennük testesül meg mindaz, amely határokra való tekintet nélkül nemzetté formálja a világban szétszóródott magyarságot. Ahogyan magunkban sem temethetjük el örökre az igazságot, úgy az '56-os hősök földi maradványainak jeltelen sírokba zárása is hiábavaló volt. Mártíriumok által emlékük önálló életre kelt. A nemzet iránti szeretetük, amely életük feláldozására indította őket, minden szabadságszerető emberben főhajtást parancsol mindmáig. Ahogyan a legőszintébb szeretet képes csak arra, hogy velünk legyenek azok is, akik nincsenek már mellettünk, úgy élnek ma is és úgy fognak örökké élni 1956 hősei a hazájukat szerető magyarok szívében. Így élnek ma is velünk, határokra való tekintet nélkül a pesti srácok, a Széna tériek és a Corvin köziek, így él velünk Angyal István és Pongrátz Gergely, Tóth Ilonka és Mansfeld Péter. Így jön velünk ma is Bibó István, Brusznyai Árpád és Szoboszlay Aladár, és így marad velünk örökre Wittner Mária is.

A hazaszeretet minden korban más feladatot ad. 1956-ban a haza szeretetét fegyverrel, Molotov-koktéllal, a diktatúrával szembeni nyilvános kiállással, életáldozattal kellett bizonyítani. Minden kornak vannak hősei, de a mártírium csak a legnehezebb korok nagyjainak jut osztályrészül. Ma könnyebb, de megmaradásunk szempontjából nem kevésbé sorsdöntő időket élünk. Ma a hatékony nemzeti érdekérvényesítéshez nincs szükség Molotov-koktélra. Elegendő lenne, ha a magyar közélet szereplői – még azok is, akik nem október 23-a, hanem november 4-e örökösei – jobban szeretnék a hazájukat, mint amennyire gyűlölik Magyarország szabadon választott kormányát. A nemzeti önrendelkezés vágya ma hazánkban nem tankokkal találja magát szemben, hanem a kordivattal. Ma a megmaradáshoz elegendő a szülőföldön való boldogulás, a hazatérés, a magyar nyelvnek, kulturális önazonosságunknak, Európa nemzeti alapon álló sokszínűségének megőrzése, ezen belül magyar világunk, hagyományaink és szokásaink megtartása. Mindannyian tegyünk hát meg mindent azért, hogy ne lehessen kérdés, "hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul?”

Köszönöm a figyelmet!