Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

„Ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene ennek a békének az elfogadása vagy aláírásának visszautasítása között, úgy tulajdonképpen azt a kérdést kellene feltennie magának, hogy legyen-e öngyilkos azért, hogy ne haljon meg” – mondta Apponyi Albert a trianoni békediktátum felvételeinek ismeretében. Trianon óta immáron a negyedik generációja nő fel egy több mint ezeréves nemzetnek, amelyet 102 évvel ezelőtt – az első világháború győztes nagyhatalmai – halálra szántak, amelynek nehéz volt túlélni, és amelynek egy évszázad elmúltával is hasonlóan nehéz Trianon árnyékában élni. Lehet-e teljes életet élni megcsonkítva? Lehet-e állni láb nélkül? Lehet-e ölelni karok nélkül? Lehet-e a veszteség fájdalmával úgy együtt élni, hogy az ne váljon identitásunk részévé? Baj-e, ha a veszteség nemzeti önazonosság tudatunk egy darabjává válik? Az elmúlt száz esztendő magyarságának újra és újra felmerülő és megválaszolandó kérdései ezek. Ahogy az öröklét szempontjából a lélek fontosabb, mint a test, úgy az elmúlt évszázad bennünket, magyarokat, mindenki másnál jobban megtanított arra, hogy a nemzet fontosabb, mint az állam. A nemzetek, bár nem a teremtett rend részei, de Isten alkotásai. A nemzeteket Isten alkotta, a határokat viszont emberek húzták meg. Mi az elmúlt évszázadban megtanultuk, egy nemzet nemcsak egy országban egyesülhet, hanem a fizikai határok felett is. A XX. században egy nemzet igazsága nem könnyítette meg a megmaradást. Apponyi gróf prófétai szavai senkit nem érdekeltek. A wilsoni elveket a gyakorlatban senki nem gondolta követni. Majd 25 évvel az első világégés után a II. világháború győztesei sem voltak semmivel bölcsebbek az első világháborút megnyerő nagyhatalmak rövidlátó vezetőinél. Mégis túl tudtunk élni, mert igazunk volt. Az igazság és a nemzet felette áll a határoknak, mert az egyén élhet hazugságban, de egy nemzetnek soha nem szabad. Az egyén megtagadhatja őseit, rátámadhat nemzetére, feladhatja identitását. Egy nemzet azonban nem mondhat le önazonosságáról, mert előbbi az egyén döntése, bármekkora legyen is a tévedés, utóbbi viszont nemzedékek sorának tagjaitól venné el azt a jogot, hogy ugyanúgy élhessenek, érezhessenek és ugyanazt a nyelvet beszélhessék, mint őseik.

Trianon ma is fáj minden magyarnak, ha értelmünkkel és szívünkkel felmérjük azt a tragédiát, ami velünk, magyarokkal, nemzeti közösségünkkel, lakóhelyünkkel, családunkkal, felmenőinkkel személy szerint történt. Minden magyar nemzedék életében el kell jönnie a pillanatnak, amikor a maga mélységében találkozik ezzel a tragédiával. 2010 óta alapvető fordulat következett be a nemzetpolitikában. Tudtuk: meg kell törni Trianon átkát! Azt az átkot, amely egyszerre sújt bennünket, magyarokat és egész Közép-Európát. Ezért mondtuk ki az alaptörvényben, hogy intézményes felelősséget viselünk, és nem csak érzünk a magyar nemzetért. Véget vetettünk az önfeladás és a „merjünk kicsik lenni” politikájának. Megadtuk az állampolgárságot mindazoknak, akiknek felmenőit Trianonban nemcsak Magyarországtól szakították el, hanem az állampolgárság – területtől nem feltétlenül függő – kötelékétől is elvágták őket. Mindezt nem szomszédaink ellen, hanem – ha lehetett – velük összefogva tettük.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A nemzet és az ország fogalma komoly változásokon ment át azon az úton, amelyet ezer és egyszáz esztendő alatt, a honfoglalás óta, Magyarország bejárt. A XX. század adta a legnehezebb leckét magyarságunkkal kapcsolatosan. Eldőlt, hogy az állam határai tartósan nem fognak egybeesni a nemzet határaival, de még a kontinens határaival sem, hiszen sokan mentek, sokszor menekültek el honfitársaink közül, de akik maradtak, azok is könnyen kerülhettek idegen államok fennhatósága alá. A lényeg azonban nem változik. Továbbra is minden magyar felelős lesz minden magyarért. Továbbra is el kell érnünk, hogy egyetlen magyar se legyen magára hagyott a bajban, és hogy Magyarország olyan ország legyen, amelyre minden magyar számíthat, ahova minden magyar hazatérhet. Míg Európa egyre több országa küzd azzal, hogy határain belül beszéljék anyanyelvüket, addig egy évszázaddal Trianon után is többmillióan beszélnek, sőt, élnek és éreznek magyarul az ország határain kívül, szerte a világban. Az előttünk álló évszázad feladata, hogy megmaradjunk, erősödjünk és gyarapodjunk.

A történészeknek a rendszerváltoztatás után nem csak a bukott ideológia emészthetetlen és mérgező közhelyeit kellett lapátolniuk a történelemtudományból, de addig nem, vagy csak komoly megszorításokkal kutatott, hatalmas fehér foltokat kellett felfedezniük a XX. századi magyar történelemből. A történész szakma óriási munkát végzett el a rendszerváltoztatás óta, különösen a mögöttünk hagyott évtizedben. Mostanra eljutottunk odáig, hogy jó színvonalon elkészülhetnek azok a filmek is, amelyek ezeket a fehér foltokat tárják elénk úgy, amint azt a tudomány ismeri, és ahogyan azt magyar szemmel megismertetni szükséges. Szeretnék köszönetet mondani ezért a film alkotóinak, történészeknek, színművészeknek, Helmeczy Dorottya producer asszonynak és mindenkinek, aki hozzájárult e hiánypótló mű elkészültéhez.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Bő száz évvel ezelőtt a trianoni magyar delegáció feladata lehetetlen küldetés volt. Elkötelezett, szakmájukhoz értő, világlátott és nyelveken beszélő politikusok és diplomaták reménytelen és eszköztelen küzdelme, hogy mentsék a menthetőt. Párizsban biodíszletnek kellettünk, de a diplomácia szabályai szerint néha még a biodíszletnek is vannak lehetőségei. Gróf Teleki Pál elkészítette a vörös térképet, amely empirikus adatokkal mutatta meg a békeszerződés igazságtalan és ezért rendkívül veszélyes voltát. Apponyi Albert védőbeszéde mindenki számára megvilágította a bekövetkező katasztrófa nagyságát és mérhetetlen igazságtalanságát. Hogy mit vesztettünk el pontosan, nem is tudjuk felmérni a maga teljességében. Megrajzolhatjuk mi is a magunk domborzati, katonai, gazdasági, bányászati, kulturális, örökségi térképeit, leltározhatjuk az elérhető statisztikai adatokat, átolvashatjuk a történetírók által mérlegre tett tényeket. Mégis az első világháború és a trianoni béke olyan mértékben tette tönkre a benne élő nemzedékek életét, hogy ezen emberi sorsok teljes számbavétele lehetetlen. Időről időre ki kell halásznunk történeteket a múltnak mélységes mély útjából, hogy a cseppből megismerhessük a tengert! Meg kell őriznünk és tovább kell adnunk családunk históriáját, és számon kell tartanunk mindazt, ami az elszakított területeken történt! A veszteség másik része pedig a Trianon által létrehozott jövő. Mindaz, ami nem történt meg, pedig meg kellett volna történnie. Trianon megszakította a Kárpát-medence évezredes folyamatát, és csak kommunizmus bukása után kezdődhetett meg a károk részbeni felszámolása.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ez a film előre nem tervezett és váratlan módon időszerű figyelemfelhívás is. Még a lehetetlennek tűnő helyzetekben is sokat tehetünk. Akkor is, ha mindenki ellenünk van, akkor is, ha államok vezetői nem ismerik fel, hogy a tisztességes béke az egyetlen lehetséges út. Akkor is, ha térdre akarnak kényszeríteni, és akkor is, ha nem tisztelik szuverenitásunkat, mert több mint másfél évszázaddal ezelőtt, és több mint hetven évvel Trianon előtt Petőfi már megfogalmazta:

„Ha nem születtem volna is magyarnak,

E néphez állanék ezennel én,

Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb

Minden népek közt a föld kerekén.”.