Hild-díj átadó ünnepség és konferencia

Tisztelt Polgármester Úr, Alpolgármester Asszony! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt külföldi vendégeink, mérnök asszonyok és urak!

Egy évvel ezelőtt még csak reménykedtem abban, hogy itt állhatok majd, és azt végképp nem gondoltam, hogy erre több jogom is lesz. Nagyon kedves, hogy a Miniszterelnökséget vezető miniszterként mutattak be, de valójában a Hegyvidék országgyűlési képviselőjeként kaptam és fogadtam el a meghívást. Ugyanakkor az is igaz, hogy az építésügy sajátos módon a Miniszterelnökséghez tartozik. Most anélkül, hogy megvitatnánk, hogy ez a kormányzat szerkezetéből adódóan helyes vagy helytelen, jó vagy sem, szeretném csak jelezni: ebből a szempontból is örülök, hogy itt lehetek. 

Tisztelt Konferencia!

Jókai Mór 1873-ban írta meg A jövő század regényét, amelyben egyebek mellett a XX. század Hegyvidékének képét is megrajzolta. Lényegében igaza volt: megmaradtak az erdők – még akkor is, hogyha mára hátrébb szorultak. És nem lett mindenben igaza: hiszen ezeket nem ültették be szantálfával és nem telepítették be Afrikából hozott gnúkkal – ahogyan azt ő jövendölte. Megmaradtak a fák és a közelükben rejtőző házak és villák. Az elképzelt modernizáció helyett sok mindenben a kerület ma is Jókai korának örökségére épít. Nem „légnyomásos vonat” szállítja az utasokat fel az Istenhegyre, hanem a regény kortársa a Fogas, amelyet 1873-ban kezdtek építeni, és 1874 júniusában már munkába is állt. Nem épült Magyar Alhambra néven hóbortos kastély a hegytetőre, ezért – amint mindent bizonnyal magáról írja – „a költő házacskájának köveit” sem „fordították” „árokfedésre”. Mind a mai napig megtalálható a kerületben Jókai villája, bár az kérdés, hogy a műben említett három hársfa is megvan-e még.

2019-es nézőpontból elmondhatjuk, Jókai a múlt század regényét írta meg.  Arra kell ma az építészetnek választ találnia, hogy milyen legyen ennek a századnak és a jövő századnak a regénye. Mi legyen – amint Jókai említette – a mosolygó Zugliget és úgy általában a Hegyvidék, a kerület és a főváros sorsa? Mit kell tennünk annak érdekében, hogy megőrizzük azt a hagyatékot, amit kaptunk, s tovább fejlesszük azt a kor igényének megfelelően? 

A mai találkozás is alkalom a jövőre vonatkozó közös gondolkodásra. A körülmények csaknem ideálisak. Itt vagyunk a múlt és a jövő határán álló patinás, mégis új épületben, ahol a felújítás után a modern kor legtöbb civilizációs előnye is megtalálható. Egy díjátadón vagyunk ráadásul, ami egyszerre az elvégzett munka dicsérete és a jövő ígérete. És ideális a környezet azért is, mert az építészet világából is kiváló emberek fogadták el a meghívást, éppen ezért bízhatunk abban, hogy a konferenciák általános szabályaival ellentétben kézzel fogható előnye, következménye is lesz a mai rendezvénynek. Akik itt vannak, azok a jövőre vonatkozó terveiket a XII. kerülettel is megosztják, és jó eséllyel – ha a városvezetés és a kerület vezetése is úgy akarja, akkor – ezek a tervek itt valósulhatnak meg.

A Biblia szerint „mindennek rendelt ideje van”: a „kövek összerakásának és a kövek szétdobálásának” is. Mióta Hild János 1805-ben befejezte a Pest város szabályozásának tervét, azóta ezek a tervek állandóan velünk vannak és velünk is maradnak. A múlttal és a jövővel folytatott párbeszéd során ezt minden nemzedéknek újra és újra meg kell fogalmaznia, használatba kell venni a múlt értékeit, de hozzá kell adnia mindenkinek a saját magáét is. Arra a kérdésre kell választ adni – a globalizáció korában, amellyel az urbanizáció is együtt jár –, hogy mitől lesz élhető egy város. Ehhez pedig a jó életnek kell helyet találni, ami jelent jó munkahelyet, pihentető környezetet, az egyéni és a közösségi létezés fórumainak megteremtését, jó közlekedést és alacsony környezeti terhelést. Önmagában ezeknek az összeegyeztetése, a helyes válaszok megtalálása komoly mérnöki feladat. 

Jósolni nehéz, de tervezni muszáj. Végiggondolni, mire lesz szükség, elgondolni és megtervezni, ami nincs, de lesz. Beletenni abba, ami most van, és az eredeti célra már nem használható, de másra még jó lehet. És különösen megfelelő keretek között tartani a fejlődést, hogy csak építsen, és ne pusztítson, s hogy a holnap ne zárja el az utat a jövő fejlesztései elől.

A széttartó érdekek és különböző meggyőződések feloldására valóban csak egy út van: az együttműködés. Polgármester úr említette, hogy itt, a kerületben ennek a gyakorlata rendkívül ideális, és messze meghaladja a politikában általánosan megtapasztalt együttműködést. Ebben valóban az is benne van, hogy olyan tervek születnek a jövőre vonatkozóan, olyan, a polgárokkal történő párbeszéd alapján elkészült tervek jönnek létre, mint amelyek nem csupán ezt az épületet jellemzik, hanem a Normafa rehabilitációját is. Nem emlékszem arra, hogy lett volna más budapesti kerület, amely komoly fejlesztés kapcsán népszavazást kezdeményezett volna, s a népszavazáson résztvevő választópolgárok akaratával – ráadásul elég egyértelmű felhatalmazással – vitte volna végig a tervezést. 

A kormány is megpróbál az együttműködésben partner lenni. A kormánynak már nehezebb átlépni a párthatárokon, de abban bízunk, hogy ha fejlesztésekről, építkezésekről van szó, akkor az legalábbis kivehető azokból a mindennapi politikai vitákból, amelyekkel – akár tetszik ez nekünk, akár nem, de – együtt kell élnünk.

2010 óta Budapest megváltozott. Szerintem előnyére változott meg, számtalan visszajelzésből is látható. Mondhatjuk azt is, hogy ha nem akarjuk elkerülni a politikai megfogalmazásokat: negyven plusz húsz esztendő mulasztásai közül sokat sikerült felszámolni. Ráadásul azt is mondhatjuk, és szerintem ezt nem csak mi vesszük észre – amikor a felújítások miatti dugókban araszolunk Budapesten, s ezért kénytelenek vagyunk nézelődni –, hanem visszaigazolja a budapesti turizmus helyzete is, hiszen soha ilyen mértékben és ilyen növekvő számban Magyarországra turisták nem érkeztek, amint azt az elmúlt években számszerűen is igazolják az adatok. 

A XII. kerület bizonyos értelemben előfutára volt a jó irányú változásoknak: 2006 óta a kerület fejlődése is új lendületet kapott. Pokorni polgármester úr nevével kell összekötni ezt a korszakot, ami az idei évben különösen is indokolt. Azok a nagy vállalkozások, amelyek miatt a kerület a Hild-díjat is kiérdemelte, jól mutatják, hogy egy új világ született itt, a szemünk előtt. A Böszörményi útból a Hegyvidék főutcája lesz. A Magyar Optikai Művekből kinő az új városközpont. Azt is elmondhatjuk: azzal, hogy ez a két terület összekapcsolódik, egy új belvárosi magja lesz ennek a kerületnek is, ami kifejezetten hiányzott az ezt megelőző időszakban. A Normafa és a János kórház megújítása pedig ugyan a kerületet közvetlenül is érinti, de messze túlmutat a kerületi ügyeken, az egész főváros bizonyos értelemben az egész ország ügye. 

És itt kell megemlíteni a Hegyvidéki Kulturális Szalont is, amelynek megvalósítására és tervezésére szintén úgy került sor, hogy közmegelégedésre szolgál, építészeti díjak esélyese és talán csak és kizárólag elismerő kritikákat olvashatunk róla az építész szakmában is. Egy olyan közösségi teret hozott létre a XII. kerületben, amelynek kihasználtságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy átlagosan napi 2-3 program is van az épületben. 

A kerület továbbra is bízik abban, hogy az építész szakma segítségével ez a fejlődés töretlen lesz, és azt reméljük, hogy ennek minden feltétele az idei évet követően is adott lesz. Köszönöm szépen a lehetőséget, a meghívást és még egyszer elnézést az udvariatlannak tűnő, ámbár önzetlen távozásért! Köszönöm szépen!