Magyarország, Miskolc és református egyházunk is közösségekből épül föl. Ha azt a kérdést vizsgáljuk meg, hogy mit tettek hozzá a reformátusok a nemzet életéhez, akkor gyakran idézzük Illyés Gyula versbe foglalt kérdését és feleletét: „Hiszed, hogy volna olyan-amilyen magyarság, ha nincs – Kálvin? Nem hiszem.”

Ez magyar közösségeink jó részére is igaz. Ha Miskolcról, Borsodról, Zemplénről, Abaújról beszélünk, elmondhatjuk, hogy ez a térség is nagyon más lenne reformátusok nélkül. Mindez nem dicsekvésre, sokkal inkább saját közösségünk iránti elköteleződésre ad mindannyiunk számára okot. Református nagyjainkat, akik a magyar történelemben és a magyar közéletben számarányuknál lényegesen nagyobb mértékben képviseltették magukat, mindig tudás és elkötelezettség, szókimondás és konokság, bátorság és teherbírás, és – mindezekkel együtt és mindezek mellett – alázat tette a hazáért érdemeket szerzett magyarokká.

Miskolc városa is mindent a kemény munkának köszönhet – amelyen megvolt Isten áldása. Így volt ez Soltész Nagy Kálmán idején, amikor egy pusztító árvíz után újra kellett kezdeni mindent, és így volt Szentpáli István életében, amikor a modern város alapjait sikerült letenni.

Így volt Trianon után, amikor az ország testéről levágott városok feladatait kellett átvenni, és így volt akkor is, amikor Miskolc a szocialista iparosításnak sokkal inkább elszenvedőjeként, semmint haszonélvezőjeként az ország második legnépesebb városává nőtt. 

Így volt ez a rendszerváltoztatás után is, amikor az összeroskadó nagyipar helyén új utakat kellett találni. A kommunizmusban nem volt mindenkinek munkája, de szinte mindenkinek volt munkahelye. A rendszerváltoztatás után a szocialista nagyipar összeomlása és egyidejűleg a piacgazdaság addig ismeretlen farkastörvényeinek azonnali érvényesülése kevés várost és kevés térséget próbált meg olyan nagy mértékben, mint ahogy történt ez Borsodban és Miskolcon. 

Márpedig tanulás, oktatás és munka nélkül nincs előrelépés. A tanulás ezért nem csak lehetőség, kötelesség is, amely önmagunk, családunk, egyházunk, szűkebb és tágabb közösségünk számára egyaránt hasznosul. Ahogyan Rabindranáth Tagore írja: „Aludtam és azt álmodtam: az élet öröm. Felébredtem, és azt láttam: az élet kötelesség. Dolgoztam, és azt láttam: a kötelesség öröm.”

Ezért örülünk azoknak a mélyreható változásoknak, amelyek a mögöttünk hagyott 9 évben végbe mentek az országban és itt Borsod megyében.  Ennek köszönhető, hogy az országban ma több mint 800 ezerrel, és csak itt a megyében több mint 55 ezerrel – 25 százalékkal – dolgoznak többen, mint amennyien 2010-ben dolgoztak.

Ez teszi lehetővé, hogy a kormány újabb lehetőségeket tud megnyitni a családoknak és az egyházaknak, a gazdasági és a kulturális élet szereplőinek, tudja támogatni a sportot, tud támogatást nyújtani a köznevelésben dolgozóknak, a szociális szférában munkát vállalóknak, a városokban és falvakban élőknek egyaránt. Ennek köszönhető az a szabad szemmel is jól látható változás, amelyen Miskolc az elmúlt években keresztül ment. 

Nemcsak a diósgyőri várat, a DVTK stadiont, a Miskolc-Tapolcai Fürdőt vagy Lillafüredet említhetjük a hosszú sorban, hanem a megerősített közbiztonságot, a városi tömegközlekedéstől az ipari parkokon át a miskolci befektetésekig sok mindent – és benne természetesen a Lévay Gimnázium most átadott új épületeit, sportcsarnokát.

Mindezzel együtt is túl sokat kell még előrelépnünk ahhoz, hogy elégedettek lehessünk, de annyit talán mondhatunk: messze még a cél, de ma az ország jó irányba halad és jó irányba halad Miskolc városa is.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Diákok!

Koromból adódóan nincs még olyan messze, hogy diákként vehettem részt a Lónyay Utcai Református Gimnázium tanévnyitó ünnepségein. Diákként mindig a halotti torhoz hasonlóan életidegennek éreztem, hogy mit ünneplünk azon, hogy vége a vakációnak, hogy újra kezdődik a matematika-oktatás. A tanévzáró az ünnepség. De a tanévnyitó?

Hegedűs Lóránt püspök úr, aki még a 70-es éveihez közeledve is kiválóan érezte ezt a legfiatalabbaknál, vagy legalább is a diákoknál meglévő ellentmondást, a lónyays tanévnyitókon tartott hosszú prédikációiban azzal bíztatott bennünket, hogy ne azért tanuljunk, hogy pihenhessünk, hanem azért pihenjünk, hogy tanulhassunk.

Nem állítom, hogy valamennyi reáltárgyból eljutottam a felismerésig. De két évtized távlatából azt biztosan állíthatom, hogy a legtartósabb emberi kapcsolatokat, barátságokat, legmélyebb, mindannyiunkat életünk végéig elkísérő tudást a gimnáziumi évek alatt lehet megszerezni. Egy értelmiségi pálya legjobb korszakát valószínűleg az egyetemi évek jelentik, de a leghasznosabb és a leggyümölcsözőbb a gimnáziumi időszak.

Mindez egy egyházi gimnáziumban esély a hit megtalálására és a hitben való megerősödésre is. Ez hosszútávon pedig az önmagunkkal való békesség egyedüli útja. 

Életünket végig kíséri a látszat és valóság, anyag és szellem, hit és hitetlenség kettőssége. Az is igaz, hogy ma minden létező nehézségünk ellenére könnyebb korban élünk, mint akik a XX. század első felében születtek. A könnyebb kor pedig könnyen teheti felszínessé az embert, ha a lét válik kérdésessé, az mindig segíti a lényeglátást. 

A rabság és elnyomás elleni küzdelem az egyén és a közösség szabadságát akarja kivívni, ezért mindig szilárd erkölcsi alapokon áll.

A szabadságot szabad választásunk szerint fordíthatjuk jóra vagy rosszra. A mi korunk kérdése ezért szerencsésebb, mint nagyszüleinké. Nem az, hogy hogyan vívhatjuk ki az áhított szabadságot, hanem az, hogy miként használjuk, mire fordítjuk az örökül kapott szabadságot. A helyzetünk szerencsésebb, de a válasz lehet, hogy nehezebb. A XX. század kérdése a szabadság kivívásáról megjelölte az erkölcsileg nyilvánvalóan helyes célt, és csak az ahhoz vezető utat kellett megtalálni. A XXI. század kérdése célmegjelölés nélküli.

Amikor az egyházi oktatás fontosságáról beszélünk, akkor ezt azért tesszük, mert úgy gondoljuk, hogy amit a történelmi egyházak az emberi életről és ennek egy szakaszaként a földi életről hirdetnek, az helyesen jelöli meg a célt.

A római jog három alapszabálya a kezdetekben az volt: „honeste vivere, alterum non laedere, suum cuique tribuere” – „Tisztességesen élni, mást meg nem sérteni, mindenkinek megadni azt, ami megilleti.” Madách Ember tragédiája szerint „a cél a halál, az élet küzdelem, az ember célja e küzdés maga.” A Biblia szerint pedig: „előtökbe adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot. Válaszd hát az életet…” (5 Mózes)

Tisztességesen élni, küzdeni, az életet választani, ha valaki úgy vehet részt magas színvonalú oktatásban, hogy mindezeket általános irányelvként elsajátítja és megőrzi, akkor behozhatatlan előnyre tesz szert a földi életben.

Nem azért, mert csak győzelmei, sikerei és örömei lesznek, hanem mert ezek ellenkezőjét is méltósággal és békességgel tudja majd hordozni. A jó tanulmányi eredmények, tartós emberi kapcsolatok és kiemelkedő sportsikerek mellett ezt kívánom a Lévay József Gimnázium valamennyi diákjának és az iskola egész közösségének. Az új épülethez pedig szívből gratulálok!

Köszönöm szépen a figyelmet!