„A legjobb bizonyíték arra, hogy a kommunizmus ellene mond mindennek, amit a nyugati civilizáció évszázadok alatt alkotott, hitt és gondolt, hogy Európában sehol nem tudott a nép akaratából hatalomra jutni, bármennyire is szeretett a népre hivatkozni.”

Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Professzor Hölgyek és Urak! Hölgyeim és Uraim!

Tisztelettel köszöntöm mindannyiukat az Országház Vadásztermében, amelynél jobb helyszínt találni sem lehetett volna a Nemzeti Emlékezet Bizottsága és az Országgyűlés Hivatala által szervezett, a kommunista hatalomátvétellel foglalkozó konferenciának.

Engedjék meg, hogy külön is köszöntsem Horváth Jánost körünkben, aki a Nemzetgyűlés tagjaként maga is szemtanúja és elszenvedője volt Rákosiék hatalomátvételének.

A helyszínválasztás azért találó, mert az Országgyűlés épülete tanúja volt a konferencia témájául szolgáló teljes korszak valamennyi fontos eseményének. Ebben az épületben alakult meg a Nemzetgyűlés 1945-ben, amikor a képviselők és az ország többsége még bízott abban, hogy a II. Világháború borzalmai után egy független, demokratikus Magyarországot építhetnek. 

De az Országház tanúja volt 1947-ben a kisgazda képviselők letartóztatásának, amikor mindenki számára világossá vált, hogy a demokrácia mindössze rövid kísérlet marad, és a Moszkvai utasításokat végrehajtó, hazájukat eláruló kommunisták veszik majd át a hatalmat, szembemenve a népakarattal. 

A Parlament épülete díszlete volt a kommunizmus negyven éve alatt leginkább csak mutatóba összehívott Országgyűléseknek, de ehhez az épülethez kötődik 1956 forradalmának számos kiemelkedő eseménye, innen intézte utolsó, reményvesztett segítséget kérő rádió szózatát Nagy Imre a nagyvilághoz, és itt várta Bibó István, a kormányból egyedüli miniszterként a Parlamentben maradva, hogy a bevonuló szovjet csapatok letartóztassák. Végül azt sem szabad elfelejteni, hogy ebben az épületben zajlottak a Nemzeti Kerekasztal tárgyalások is, amely a kommunista rezsim végét jelentette Magyarországon. 

Üdvös tehát, hogy ezen falak között emlékezzünk a kommunista hatalomátvétel nem kevés tanúságot szolgáltató hetven évvel ezelőtti időszakára, amely Magyarország történetének egyik legtragikusabb, emberek százezreinek életét tönkretevő, az ország fejlődését zsákutcába vivő négy évtizedéhez vezetett, és amely sok szempontból még ma is velünk élő múltnak számít. 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

2017-ben három, a kommunizmus és Magyarország szempontjából kiemelkedően fontos esemény évfordulójára kell emlékeznünk. Az októberi szocialista forradalom századik, Kovács Béla elhurcolásának és a kékcédulás választások hetvenedik, valamint a lakiteleki találkozó harmincadik évfordulója is erre az évre esik. A hármas évforduló megfelelő keretet ad ahhoz, hogy a maga egészében vizsgáljuk a kommunizmus magyarországi történetét. 

1917-ben a nyugaton a XIX. században elterjedt és divatos világnézetté vált kommunizmus, a Téli Palota elfoglalásával a legkeményebb valósággá vált. Marx és Engels filozófiai doktrínája a Lenin vezette forradalommal politikai realitássá és a történelem meghatározó alakítójává vált. 

A kommunizmus immár nemcsak kísértetként járta be Európát, hanem birodalmi ambíciókat igazoló és mozgató ideológiává vált, amely szolgálatában hadsereg és teljes államgépezet állt. A kommunisták hatalmának megszilárdítása, a Szovjetunió felépítés megfelelő tapasztalatot jelentett ahhoz Sztálinnak, hogy a II. világháborút követően a lehető legolajozottabban kényszerítse Közép-Kelet-Európára, így ránk is a szovjet-kommunista rezsimet és így változtasson minket is a saját csatlósává.

A valóságot tagadja tehát, aki a kommunizmus gyökereit nem nyugaton találja meg, azonban a kommunista ideológiát a Szovjetunió fegyverezte fel, általa tudott csak nemzetek sorsát befolyásolni képes, véres ideológiává válni, amely emberek millióinak kiirtásához és népek leigázásához teremtett vélt legitimitást.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Állítólag Sztálin mondta, hogy „bármilyen rossz a helyzet, soha ne gondold, hogy nem lehet még rosszabb, és hogy nem tudnád elviselni még azt is.” 

Ha csak a II. világháború végi és azt követő magyarországi történéseket vesszük alapul, akkor talán azt is mondhatjuk, hogy Sztálinnak legalább ebben igaza volt. Nem elég, hogy Magyarország végigszenvedte a háború és az elvonuló front borzalmait, de rögtön megtapasztalhatta is, hogy az érkező Vörös Hadsereg felszabadításában nem lesz túl sok köszönet. 

A szovjet hadsereg nyomában szerte az országban megerőszakolt nők ezrei maradtak és szinte rögtön megkezdődött több százezer magyar elhurcolása a gulág-táborokba. 

Magyarország és Közép-Kelet-Európa jobb sorsra érdemes, szabadságot szerető népeire a kommunizmus igáját szinte egyidőben és szinte ugyanazzal a módszerrel a szovjet tankok kényszerítették, akiket ebben olyan, az elvtelenségben elvtársnak bizonyuló helyi kollaboránsaik segítették, mint Rákosi Mátyás vagy Péter Gábor. 

A kommunisták mindenhol előbb új titkosrendőrséget szerveztek, átvették a rendvédelmi szervek irányítását, hogy leszámolhassanak ellenfeleikkel. 

Mindenhol elkezdték szisztematikusan szétverni a társadalomnak tartást és szervezettséget adó helyi és országos közösségeket, szervezeteket, egyházakat. 

Ami pedig még talán ezeknél is tragikusabb következményekkel járt, hogy szinte azonnal megkezdődtek az etnikai tisztogatások is, amelyet mi magyarok különösen is megszenvedtünk. A felvidéki magyarság kitelepítésétől kezdve a délvidéki golgotáig, az elszakított nemzetrészeken magyarként megmaradni állandó fenyegetettséget jelentett. A nemzetköziség már akkor sem nézte jó szemmel a nemzeti lét valóságát.  

Legjobb bizonyíték arra, hogy a kommunizmus ellene mond mindennek, amit a nyugati civilizáció évszázadok alatt alkotott, hitt és gondolt, hogy Európában sehol nem tudott a nép akaratából hatalomra jutni, bármennyire is szeretett a népre hivatkozni. 

A hetven évvel ezelőtti események mind igazolják XVI. Benedek pápát, aki szerint: „A kommunista kormányok, amelyek a felszabadítás nevében kerültek hatalomra, korunk legszégyenteljesebb intézményei”.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az üdvtörténet és a történelem is arra tanít minket, hogy egy elnyomás sem tart örökké, minden elnyomó elbukik egyszer. A választott nép is kiszabadult az egyiptomi fogságból és megbirkózott az őt elnyomni akarókkal. Magyarország is felszabadult a török hódoltság alól, megküzdött a Habsburg abszolutizmussal és végül a náci megszállás is a múlté lett. Nem lehetett ez másként a szovjet-kommunista elnyomással sem. 

Charles de Gaulle szerint „a kommunizmus elmúlik. Hosszú távon nincs olyan rezsim, amely a népakarat ellenében tudna létezni.”

Büszkék lehetünk nagyapáink, apáink nemzedékére, azok hőseire, mert nekik köszönhetően mi magyarok élen jártunk a kommunizmus lebontásában. 1956-ban itt Budapesten, a hős pesti srácok mérték az első nagy csapást a kommunizmus hazugságára, de élen jártunk egy emberöltővel ezelőtt a rendszerváltás megindításában, a vasfüggöny lebontásában is. Harminc éve Lakitelken az elsők között követelték nyíltan az egész keleti-blokkban a többpárti demokráciát.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Kányádi Sándor írja: „Holtvágányra döcögött végül a kopott vörös villamos, kalauz és vezető nélkül döcögött holtvágányra”. 

Többszázezer elpusztult élet, többszázezer tönkretett élet, meg nem álmodott álmok, elhalasztott lehetőségek a nemzet egészének és minden tagjának, kicsinyes, gyáva árulások és hősies, bátor, hitvalló kiállások. Ez a szovjet-kommunista elnyomás negyven évének magyar mérlege. Ez a sötéten vörös négy évtized pedig hetven évvel ezelőtt kezdődött a szalámipolitikával, Kovács Béla elhurcolásával és a kékcédulás választásokkal.  

Kovácsot – akinek a bűne az volt, hogy mindenáron ellenezte a sztálini mintát követő totális állam kiépítését – törvénytelenül, minden jogalap nélkül, képviselői mentelmi jogát semmibe véve tartóztatták le és hurcolták a Szovjetunióba, a gulágra. Mindszenty hercegprímás így írt Kovács Béláról: „Könnyen találni tehetséges vagy tehetségtelen, ügyeskedő, számító vagy pedig kevésbé ügyes és balkezes politikusokat a közélet porondján, de csak ritkán, nagyon ritkán a Kovács Bélához hasonló jellemeket.”

Még mindig nem tettünk eleget ennek a korszaknak a minél részletesebb megismeréséért, ezért a mai alkalom is része a hiánypótlásnak.  

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Közép-Kelet-Európa szovjet-kommunista elnyomása intő jel kell legyen Európának, az egész világnak, hogy nincs, nem létezik emberarcú kommunizmus. Ha kommunizmusról beszélünk, akkor csak vörös terror létezik. Aki mégis a kommunizmus arcába akar nézni, az csak aközött választhat, hogy Leninnel, Sztálinnal, Rákosival, esetleg Péter Gáborral vagy Biszku Bélával nézzen farkasszemet.

A magyarok, amikor 1945-ben, 1956-ban és 1989-ben választhattak, hogy rabok legyenek vagy szabadok, akkor világosan a nagyvilág tudtára adták, hogy szabadok akarnak lenni és soha többé nem akarnak kommunizmust. 

Engedjék meg, hogy külön is megköszönjem azt az elhivatott munkát, amit a Nemzeti Emlékezet Bizottsága és munkatársai, mostmár végleges székhelyen 2014 óta végeznek. 

Nemcsak a kommunista hatalom birtokosairól, a kirakat és megtorló perekben eljáró bírákról, ügyészekről, a karhatalom vezetőiről, a meghurcoltakról tudunk többet, de világosabban látunk olyan eddig kevésbé ismert területeket, mint a kommunista hatalomátvétel vidéken. Köszönet az elvégzett kutatásokért és sok sikert a további kutatásokhoz és azok eredményeinek megismertetéséhez a széles közvéleménnyel.