„Miért vállalták mégis 1956 hősei – közülük sokan tudatosan is – a biztos halált? Miért nem remegtek meg forradalom melletti kiállásukban a bitófa árnyékában sem? Miért voltak szolidárisak a magyar nemzet határokon túl rekedt tagjai az anyaországgal még úgy is, hogy pontosan tudták: az anyaország szabadsága az ő rabságukon nem változtatna?”
Tisztelt Miniszter Úr! Tisztelt Főkonzul Úr! Tisztelt Honfitársaim! Hölgyeim és Uraim!
60 évvel ezelőtt 1956. november 1-én, halottak napján Kolozsvár magyarsága a házsongárdi temetőbe indult. Ami minden évben az ősök iránti tisztelgés és kegyelet gesztusa volt, akkor és ott a nemzeti szolidaritás határokon átívelő megnyilvánulása lett. A Bolyai Egyetem hallgatói Dávid Gyula vezetésével megkoszorúzták a magyar irodalom és szellemi élet kincses Kolozsvár csodálatos temetőjében nyugvó óriásainak végső nyughelyeit. Egy másik diákcsoport elénekelte a Himnuszt és Bartis Ferenc elszavalta „És mégis élünk” című versét. A Securitate emberei közben mindenkit lefényképeztek. Bartis Ferenc saját versének akkori elmondásáért 7 évet töltött "rácsok között" román börtönben.
Csak az igazán kivételes pillanatok teszik mindenki számára érthetővé, hogy a nemzetek bár nem a teremtett rend részei, mégis Isten alkotásai. A nemzeteket Isten alkotta, a határokat emberek szabták meg. Ha képesek vagyunk elképzelni a pillanatot, amikor az 56-os forradalom napjaiban a házsongárdi temetőben több ezer magyar ruhája hajtókájára kitűzött gyászszalaggal kokárdában némán hallgatja Dsida sírja előtt Bartis Ferenc sorait:
"Magyar, szavad világ értse:
Anyanyelvünk létünk vére!
Anyánk szíve tetemére
Átok zúdult: vége, vége?
És mégis élünk!" -
majd utána együtt énekli nemzeti imádságunkat, akkor ismét megerősödhetünk hitünkben, hogy az emberi alkotás a Teremtőjéhez képest csak végtelenül tökéletlen lehet.
A második világháború után legkésőbb három évvel, 1948-ban már mindenki számára világossá vált: a győztes nyugati hatalmak a jaltai világrend békéjének árát Kelet-Közép-Európa nemzeteinek szabadságával fizetették meg. Kiderült, hogy a második világháború katonai győzelme vagy veresége a jövő szempontjából csak másodlagos volt. Az amerikai vagy angol megszállási övezetbe került nemzetek akkor is győztesnek érezhették magukat, ha katonai vereséget szenvedtek, míg szovjet gyámság alatt a győzelem is vereséggel ért fel. Így lettünk mi, magyarok vesztesek a vesztesek között is.
Úgy jutottunk el 1956 októberéig, hogy a szovjet fennhatóság alá került államokban élő magyarok mindannyian szembesültek a kommunista hatalomgyakorlás barbárságával. Szembesültek a kivégzésekkel, a bebörtönzésekkel, az egyházüldözéssel, a vagyonelkobzással azonos államosítással, a padlássöpréssel, a beszolgáltatással, a szabad mozgás korlátozásával nem csupán az ország határain kívül, de azon belül is. A hivatalos magyar állam kommunista vezetői nem létezőnek tekintették a határainkon túl élő magyarságot. Erdélyben a diktatúra és a kisebbségi lét kétszeres elnyomásában élő magyarságának Trianon és Párizs után azt kellett megtapasztalni, hogy az anyaország kommunista internacionalizmusa csak az államiságot ismeri, a nemzetiséget még saját vérei esetében sem.
A Magyarországot a XX. század első felében érő sorscsapások ellenére a magyarság nem mondott le a szabadságról. A sokszori összeomlást túlélő hit, az őszinte szabadságvágy, a közösségi és egyéni méltóság visszaszerzésének esélye reménnyé változtatta a csüggedést, tettvággyá a haragot, egységes akarattá a sokféle követelést, nemzetté a népet. Ez az akarat emelte hatalomba Nagy Imrét, majd Tildyt és Bibót, döntötte le a Sztálin 18 méter magas bronzszobrát, szabadította ki börtönéből Mindszenty bíborost és tisztította meg a sarlótól és kalapácstól a nemzeti lobogót.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Nem akármilyen bátorság kellett ahhoz, hogy a pesti srácok szembeszálljanak a zsarnok magyarországi helytartóival. Az egész szovjet birodalom a maga több millió katonájával, tankjaival, az elnyomást az élet mindennapjaiban is érvényesítő karhatalmi erők, és az elnyomó hatalmat a saját népével szemben csatlósként kiszolgáló politikai vezetők az egyik és a hazájuk szabadságát követelő, kezdetben fegyvertelen egyetemisták a másik oldalon. A két világ között a megegyezést lehetetlenné, a fizikai megsemmisítés szándékát biztossá tette a szovjet oldal felfoghatatlan túlereje.
Szerov tábornok, akit a KGB annak idején azért küldött Magyarországra, hogy irányítsa a forradalom leverésével kapcsolatos műveleteket, nagyfokú helyzetelemző képességről tanúbizonyságot téve a következőt jelentette a moszkvai pártvezetésnek a forradalom első napjaiban – idézem -: „Budapesten a lakosság hangulata élesen kommunista-ellenes”. Ezen a hangulat a magyar kommunisták vezetőit is váratlanul érte; a Magyar Dolgozók Pártjának központi vezetőségi ülésén Földes László honvédelmi miniszterhelyettes a jegyzőkönyvek tanúsága szerint az embereknek a kommunisták nagyvonalúsága iránti méltánytalansága felett értetlenkedve közölte, hogy – idézem – pedig „reggel 7 óra óta nem is lőttünk a tömegekre”.
Ez azonban csak átmeneti volt: november 4.-én a 16 szovjet hadosztály és 2000 szovjet harckocsi – melyekkel együtt a hazaáruló Kádár János a fővárosba kormányt alakítani visszatért – néhány nap alatt több, mint ezer forradalmárt gyilkolt meg, szétlőtte Budapestet, megsemmisítette a fegyveres ellenállást, vérbe fojtotta a forradalmat. Egyértelművé vált, hogy a Nyugat Szuez és Budapest közül az előbbit választotta.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Bár a harcok és az áldozatok nagy többsége Budapesthez kötődik, az 1956-os forradalom olyan kiemelkedő magyar teljesítmény volt, amely nem csak a fővárosé, nem csak az országé, hanem az egész magyar nemzeté. Olyan teljesítmény, amely a világ szabadságszerető népeit és polgárait – így számtalan román polgárt is – a kommunizmussal szembeni ellenállásra és a magyarokkal való szolidaritásra indított. Az 1956-os forradalom határon túli fogadtatása mutatta meg, hogy az anyaország államának hűtlensége a nemzethez nem számolta fel a nemzeti összetartozást.
Romániában a kommunista hatalom az október 23-i forradalom hírére a teljes Securitaté-t mozgósította, hogy a szabadság iránti vágy forradalmi megnyilvánulásait még csírájában elfojtsák. A magyar forradalom hírére Erdélyben diákmegmozdulások kezdődtek, a legjelentősebbek Temesváron és itt, Kolozsváron. A karhatalmi fellépés Romániában megakadályozta ugyan a magyarhoz hasonló események kialakulását, de a megtorlás forradalom hiányában sem maradt el.
Amikor az ’56-os forradalom leverése utáni megtorlások áldozatairól beszélünk, akkor méltatlanul kevés figyelmet szentelünk az erdélyi magyarságnak. A román kommunista vezetésnek a magyar forradalom ürügyet szolgáltatott a rendszerellenes magyarokkal és románokkal való leszámolásra, sőt arra is, hogy az elkövetkező évtizedekben a végletekig megnehezítse a kisebbségi magyar létet.
Az ’56-os forradalom ürügy volt a Szoboszlay-perhez, ürügy volt az érmihályfalvi csoport perére és ürügyül szolgált a magyar nyelvű Bólyai Egyetem megszüntetésére is. A mai napig nem lehet pontosan tudni, hogy pontosan mennyien vesztették életüket a magyar forradalom utáni romániai megtorlásokban. Nem egyedülálló, de szemléletes példa: az érmihályfalvi koncepciós perben mások mellett halálra ítélt és tarkólövéssel kivégzett Sass Kálmán református lelkipásztor legyilkolásával nem elégedett meg a hatalom, családját deportálták, végső nyughelye 58 évvel kivégzése után sem ismert, rehabilitációjára mai napig nem került sor - ahogyan a Szoboszlay-per kivételével az 1956 után Romániában kivégzett és bebörtönzött több tucat ártatlan áldozat rehabilitációja is várat magára. A Szoboszlay-perben államrend elleni összeesküvés vádjával koncepciós perben kivégzett kilenc magyar és egy román vádlott földi hamvairól szintén máig semmit nem tudunk. Ők úgy adták életüket a szabadságért, hogy hamvaik előtt máig sem tudunk főhajtással tisztelegni.
Az életáldozat mindig nehezen érthető, szinte felfoghatatlan, hiszen a földi élet minden, amit – a hit ajándéka nélkül – látni és felfogni vagyunk képesek. Ami azon túl van – meggyőződés szerint – a vég vagy a végtelenség.
Miért vállalták mégis 1956 hősei – közülük sokan tudatosan is – a biztos halált? Miért nem remegtek meg forradalom melletti kiállásukban a bitófa árnyékában sem? Miért voltak szolidárisak a magyar nemzet határokon túl rekedt tagjai az anyaországgal még úgy is, hogy pontosan tudták: az anyaország szabadsága az ő rabságukon nem változtatna?
Ha két szóval kell jellemezni 1956 forradalmának hőseit, akkor e két szó úgy hangzik: hűség és hősiesség.
Hűség a nemzethez és hűség a szabadsághoz. A nemzethez és szabadsághoz való hűségből a nemzeti összetartozás és önrendelkezés mindenek felett álló célkitűzése származott.
A hősiesség az esélylatolgatás nélküli feltétlen kiállást jelentette. Hittek a győzelemben, mert szabad hazát akartak nemcsak maguk számára, de a jövőnek örökül hagyni is. Mégis a hősiességnek a hősöket évszázadokkal túlélő példája; az 56-osok - határokra való tekintet nélkül nemzeti egységet teremtő - tanúságtétele bizonyítja, hogy a küzdelem értelme nemcsak a győzelem lehet. Aki egy másik állam fennhatósága alatt élve is kitartott a forradalom mellett, nem azért tartott ki, mert reménye volt, hanem mert igaza. Az emberek ugyanis nem az elért eredmény, hanem a véghezvitt tetteik által válnak hőssé.
Az igazság nem mindig vezet azonnal sikerre. Azonban az idő múlása csak még inkább segítségünkre van abban, hogy tudjuk, ami történt nemcsak a pillanat fénytörésében tűnt valódinak, hanem távlatosan is igaz. És éppen, mert igaz, örök üzenetet hordoz; az igazság győzelméig mindig időszerű maradt. A szabadságot és nemzeti önrendelkezést zászlajára tűző forradalmunk igaz volt, ezért leverése után, megtagadása közepette, elhallgatása alatt is megkerülhetetlen maradt. Viszonyítási pont volt akkor is, amikor - "tollal és fegyverrel" - harcoltak emléke ellen és akkor is, amikor a hazugságban békét keresve „sajnálatos októberi eseményekként” kezdték emlegetni. A magyar nemzet 1956-ban az igazság mellett állt és a szabadságszerető emberek szolidaritása ellenére egyedül maradt. De jobb egyedül maradni, mint hazugságban élni, mivel tudjuk az igazság mögött nem mindig áll többség.
A rendszerváltozás óta annyi meggyalázott, elhallgatott és titokban megünnepelt október 23.-a után már több mint negyed évszázada szabadon emlékezhetünk. Mára Magyarország alkotmánya és az első szabadon választott Országgyűlés által elsőként elfogadott emléktörvény egyaránt rögzít: "mai szabadságunk az 1956-os forradalmunkból sarjadt ki." Ez ékes bizonyítéka annak, hogy az eredmény a történelemnek, az emberiség létének a végezetéig mindig megváltozhat; a ma vesztesei a holnap győztesei lehetnek, rossz jóra fordulhat, a rab nép szabaddá válhat, a reménytelenséget felválthatja a remény, az igazság végső győzelemével öröknek hitt hazugságok is lelepleződhetnek. De az emberi kiállás, a példaadás, az önérdekre tekintet nélküli nemzeti szolidaritás, azaz a hősiesség velünk marad örökre.
Ahogyan a nemzethez való hűség is megmarad. Földi világunk sokszor nem igazságos, ezért a nemzethez való hűség a nemzetet tartja meg és nem azt, aki hű hozzá. 1956-ban a nemzethez való hűség harcban elesett hősöket, kivégzetteket, bebörtönzötteket és megnyomorítottakat szült. A magyar nemzethez való hűségért a magyar és a román állam a forradalom után egyaránt fizikai megsemmisítéssel fizetett. Az állam azonban földi hatalom, a nemzet és haza viszont "a magasban van" - ahogyan Illyés Gyula találóan megfogalmazta. Ezért a magyarság közös emlékezetének örökké részesei maradnak mindazok, akiknek lelke a nemzet szabadságáért szállt az égbe. Példájukkal, áldozatukkal, keresztútjukkal ők jelenítik meg a mindazt, amely a föld egy - határokkal körbezárt - területét a hazánkká teszi és bennük testesül meg mindaz, amely határokra való tekintet nélkül nemzetté formálja a világban szétszóródott magyarságot.
Ahogyan magunkban sem temethetjük el örökre az igazságot, úgy a hősök földi maradványainak jeltelen sírokba zárása is hiábavaló volt. Mártíriumuk által emlékük önálló életre kelt. A nemzet iránt mindent feláldozni kész szeretetük minden jószándékú magyarban nem múló szeretet és tiszteletet ébreszt irántuk. Ahogyan a legőszintébb szeretet képes arra, hogy velünk legyenek azok is, akik már nincsenek mellettünk, úgy élnek ma is és úgy fognak örökké élni 1956 hősei a hazájukat szerető magyarok szívében. Így élnek ma is velünk határokra való tekintet nélkül a pesti srácok, a Széna tériek és a Corvin köziek, így él velünk Bartis Ferenc és Pongrácz Gergely, Sass Kálmán és Mansfeld Péter. Így él velünk ma is Bibó István és Számadó Ernő, Brusznyai Árpád és Szoboszlay Aladár.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Anyanyelvünk egyik legszebb összetett szava a hazaszeretet. E szó szépségét belső egyensúlya adja, és sokszor megbontjuk ezt az egyensúlyt azzal, hogy a hangsúlyt egyre inkább helyezzük a hazára és egyre kevésbé a szeretetre. Márpedig a hazát szeretet nélkül csak rombolni lehet, építeni nem. A hazaszeretet minden korban más feladatot ad. 1956-ban a haza szeretetét fegyverrel, molotov-koktéllal, a diktatúrával szembeni nyilvános kiállással, életáldozattal kellett bizonyítani. Minden kornak vannak hősei, de a mártírium csak a legnehezebb korok hőseinek jut osztályrészül.
Könnyebb korok kisebb áldozatot kívánnak, és ez még akkor is igaz, ha a saját magunk által meghozott áldozat nekünk az adott pillanatban mindig óriásinak tűnik. A boldogabb idők sok szempontból kevésbé mélyek. Ma tőlünk, a minden nehézség ellenére szabadságban élő magyaroktól a nemzet nem követel életáldozatot. Ma az áldozat a szülőföldön maradás, a hazatérés, a nemzet nyelvének, kulturális önazonosságának, kontinensünk nemzeti alapon álló sokszínűségének megőrzése, ezen belül a magyar világ megtartása.
Cseh Tamás egyik számában a felnövő nemzedék erőtlenségén keseregve dédnagyszüleink, nagyszüleink világháborúkat, forradalmakat, diktatúrákat túlélő korosztályát énekelte meg - feltéve az örökérvényű és sajnos fájóan aktuális kérdést: „Kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul?” Ha az előttünk álló évszázadból nekünk rendelt időben mindent megteszünk azért, hogy legyenek, akik Cseh Tamás kérdésére egy évszázad multán is magyarul válaszolnak, akkor saját korunk megmaradásra felhívó parancsát teljesítettük. Sütő Andrástól tudjuk, hogy „játszik velünk százszor megcsalatottan is a hullámzó reménység”. 1956 hőseinek példájából erőt merítve tegyünk hát meg mindent, hogy a nemzeti megmaradás reménye ne emlékezetté váljon, hanem valóság legyen.
