Saját kora embereként akarta hazáját, nemzetét a szó legnemesebb értelmében megreformálni, felemelni a kor legnagyobb és legfejlettebb nemzeteinek sorába.
Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Polgármester Úr! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Van egy latin kifejezés: „genius loci”. Ma úgy fordítjuk: „a hely szelleme”, és azt a különleges hangulatot, szellemiséget, ihletet értjük alatta, amely egy-egy valóban különleges helységből, településről, épületből árad, amely elgondolkodásra, önmagunkkal való szembenézésre, tettekre késztet minket, kik átutazók vagyunk magunk is. Olyan helyek esetén használjuk ezt a megjelölést, amelyek irányt mutatnak, és emberi küldetésünkre figyelmeztetnek ezen a világon. Genius loci: a hely szelleme. Ha a fogalom meghatározásán túl valóban megérteni, sőt még inkább átérezni szeretnénk e fogalom jelentését, akkor elegendő eljönnünk ide Nagycenkre, a Széchenyiek ősi birtokára, amely a Széchenyiek otthona volt és végső nyughelye lett. Különleges hely ez, mert a magyar történelem két olyan egészen kiváló államférfija tudhatta ezt a birtokot otthonának, mint Széchényi Ferenc és a „legnagyobb magyar” Széchenyi István. Nagycenket áthatja a Széchenyik roppant emberi nagysága és nemzeti ébredésünk hajnalán a magyarság felemelkedéséért végzett munkásságának emléke. Éppen ezért ez a település, a Széchenyi kastéllyal és mauzóleummal együtt, egyfajta kőbe és emlékezetbe öntött megtestesülése Kölcsey, „a haza minden előtt” jelszavának.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A Széchenyi Mauzóleumban a következő feliratot olvashatjuk: „Voltunk mint ti, lesztek mint mi, por és hamu”. A földi élet múlandóságára utaló figyelmeztetés örök érvényű, és kivétel nélkül mindannyiunknak szól. Szándéka nem a rettenetkeltés, a haláltól való ijesztgetés, hanem intés arra, hogy életünk véges, ezért azt jól és hasznosan kell megélnünk. A Széchenyi-kriptában nyugvók szinte mindegyikének élete, de leginkább az apa Széchényi Ferenc és fia Széchenyi István élete és munkássága kiváló, nemes és évszázadokon át is sugárzó példája annak, hogy a legyőzhetetlen emberi múlandóság mellett úgy lehet jó és hasznos életet élni, úgy lehet maradandót alkotni, ha magunkon túllépve valamely magasabb s magasztosabb célt, így például közösségünk, nemzetünk boldogulását és felemelkedését is szolgáljuk.
Kevés család mondhatja el magáról, hogy apa és fia egy ország történelmének legkiválóbb államférfiai közé tartoznak. A nagycenki kastély egyik első lakója volt Széchényi Ferenc, akinek alakja némileg elhalványul a fia, a „legnagyobb magyar” példájának árnyékában. Közismert, hogy könyv, nyomtatvány, illetve oklevél adományával, amely nagy részét éppen nagycenki gyűjteménye képezte, a Nemzeti Múzeum és az Országos Széchenyi Könyvtár alapítóját tiszteljük benne. A maga korában európai léptékkel is forradalmi tettnek számított, hogy egy főúr a saját gyűjteményét a köz javára ajánlotta fel. A kortársak oly nagyra tartották Széchényi Ferenc cselekedetét, hogy felajánlását, és annak méltatását az akkori Országgyűlés külön törvénybe foglalta. Azonban Széchenyi Ferenc nemzete iránti szeretetéről nemcsak felajánlása tanúskodik, de még inkább a magyarságot megalkuvás nélkül szolgálni tudó emberi magatartása. Széchényi Ferenc számára, aki korának egyik legbefolyásosabb embere volt, aki az ország egyik első számú vezetőjének számított, neveltetése folytán megkérdőjelezhetetlen volt a Habsburg császári ház iránti lojalitás. Azonban, amikor két alkalommal is, egyszer a megkoronázatlan II. József Magyarországot németesíteni próbáló politikája, majd később Metternich elnyomó rendszere szembekerült a magyar érdekekkel és komolyan veszélyeztette a magyarság fennmaradását, akkor az ambiciózus, ám a nemzetét mindennél jobban szerető főnemes, saját érvényesülése helyett nemzetét választotta és tiltakozásul lemondott minden udvari, közéleti tisztségéről. Széchényi Ferenc tartása és nemzete, a magyarság iránt érzett elkötelezett szeretete örökre példaként és tükörként szolgál mindenkinek, aki közmegbízatást tölt be. Mert a haza és a nemzet mindig többet ér, mint saját előbbre jutásunk, és saját boldogulásunk is csak a nemzettel együtt lehetséges igazán.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
225 évvel ezelőtt, pontosan ezen a napon született Széchenyi István, a „legnagyobb magyar”. Széchenyi olyan édesapa mellett, mint Széchényi Ferenc, akitől mindennap példát tudott venni arról, hogy a nemzethez jóakarattal, nagyvonalúsággal, kérlelhetetlen elkötelezettséggel és jobbító tettvággyal kell fordulni, szinte predesztinálva volt arra, hogy nagy tetteket vigyen végbe hazája érdekében. Személyes meggyőződésének és a legnemesebb honszeretet által fűtött tettvágyának köszönhető, hogy Széchenyi István erről a biztos erkölcsi alapról indulva, végül még saját apját is felülmúlta a magyarság felemelkedése érdekében végzett munkásságával. Mindössze 34 éves, amikor az 1823-as pozsonyi reform Országgyűlésen feltűnik nemcsak azzal, hogy egyéves jövedelmét felajánlja egy tudós társaság létrehozására, hanem azzal is, hogy mindezt magyarul teszi. Ez volt az első nagy megnyilvánulása annak a párját ritkító életműnek, amely döntően járult hozzá ahhoz, hogy a Habsburg elnyomás által letargiába és a nemzethalál egyre közelebbi vizionálásába süllyedt Magyarország végre felemelje fejét és Széchenyi elgondolása szerint ne csak múltja, hanem jövő is legyen. Széchenyi nem egyszerűen csak meghonosítja külföldi utazásai alatt szerzett tapasztalatai alapján a gőzhajózást, a lóversenyt, a kaszinót, nem egyszerűen csak megveti a modern gazdálkodás alapjait Magyarországon, amelynek példájaként itt Nagycenken is mintagazdaságot hozott létre, nem egyszerűen csak programot adott az országnak műveiben, többek között a Hitelben, a Világban és a Stádiumban, nem egyszerűen csak az első felelős magyar kormány minisztere volt. Széchenyi legnagyobb erénye mindezeken túl, hogy a maga korában lett, Arany Jánost idézve: „Reménye a remény nélkül valónak: Önérzet, öntudat, feltámadás”, kinek „műve által lettünk magyarok”.Széchenyi egyik legnagyobb alakja, origója volt annak a kornak, amelyben nemesek saját előjogaikról lemondva tettek a haza felemelkedéséért, amelyben írók, költők legfontosabb művészi hivatásuknak érezték a hazaszeretet és a magyarság megéneklését, és annak a magatartásnak a méltatását, amelyre Kölcsey úgy szólított fel, hogy: „hass, alkoss, gyarapíts, s a haza fényre derül”. Ezt a kort azóta is egyedülálló módon teljesen áthatotta a cselekvő, őszinte és legnemesebb honszeretet. Ez a kor volt „Széchenyi kora”, amelyben ő játszotta az egyik legkiemeltebb szerepet, akinek nagyban köszönhetjük, hogy a magyarság visszanyerte önérzetét és öntudatát.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ma a parlamentből elindulva Nagycenk felé, a pesti alsó rakparton jöttem végig, elhaladva a Tudományos Akadémia, majd a Lánchíd mellett, jobbra felnézve a Budai várat, az Országos Széchenyi Könyvtár épületét láttam, majd átmenve a Szabadság hídon Budára, még épp látszódott a Nemzeti Múzeum sarka. Ezek a Budapest látképét, valamint nemzeti létünket döntően meghatározó intézmények mind a nagycenki Széchenyik munkáját, áldozatkészségét és hazaszeretetét hirdetik. Mint az utókor képviselői, akiknek nem lehet más célunk, mint munkánkkal, döntéseinkkel megpróbálni méltóvá válni a nagy Széchenyik szellemi örökségéhez, a legkevesebb, amit tehettünk, hogy hálával megemlékezve róluk ezt a nagycenki kastélyt és műemlék együttest, az Országgyűlés a Nemzeti Emlékhelyek sorába emelje. Nagycenk minden magyar ember tudatában kortól függetlenül nemzeti zarándokhelynek számított már eddig is, ahova ellátogatva mindenki tapasztalhatta ennek a helynek azt a különleges szellemét, szellemiségét, amelyből a Széchenyieknek köszönhetően szinte tapinthatóvá válik a hazaszeretet. Most azonban az egész magyarságot képviselő Országgyűlés döntésével jogilag is megerősítette Nagycenknek, a nemzet öntudatában elfoglalt különleges, kiemelt helyét.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ha csak arra adna lehetőséget ez a Nemzeti Emlékhely, hogy emlékezzünk a Széchenyiek műveire és nagyságára, már azzal is sokat tenne a magyarság megmaradásáért. Azonban Széchenyi jelentősége éppen abban rejlett, nem merült bele a múlt elvesztett nagyságán való kesergésbe, mint kortársai, hanem saját kora embereként akarta hazáját, nemzetét a szó legnemesebb értelmében megreformálni, felemelni a kor legnagyobb és legfejlettebb nemzeteinek sorába. Széchenyi emlékét nem tiszteli igazán az, aki csak emlékezik rá. Széchenyi emlékét az tiszteli igazán, aki képes arra, hogy hazája, nemzete érdekeit, ha kell, a sajátja elébe helyezze, aki tesz azért, hogy minden kor „Széchenyi kora” legyen, s legyen új idő, „reményben gazdag és tettben szapora”, ahogy Arany János fogalmazott.
Kívánom, hogy a Nemzeti Emlékhellyé nyilvánított Nagycenki emlékmű együttes és a Nemzeti Örökség Intézetnek köszönhetően most leleplezendő emlékoszlop hirdesse a következő nemzedékek számára is a Széchenyik példamutató magyarságát, valamint Arany Jánossal együtt azt, hogy
„Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élte kincsét, ámbár napja múl;
Hanem lerázván, ami benne földi,
Egy éltető eszmévé fínomul,
Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye,
Amint időben, térben távozik;
Melyhez tekint fel az utód erénye:
Óhajt, remél, hisz és imádkozik.”
