Az 56-os forradalom és szabadságharc 13 napja és különösen az a megalkuvást nem ismerő helytállás, amelyet a vele szemben lefolytatott koncepciós eljárásban tanúsított emeli Nagy Imrét kommunista pártvezetőből a nemzet – távolról sem ellentmondásoktól mentes –nagyjainak sorába.
Tisztelt Emlékezők!
57 évvel ezelőtt ezen a napon hajnali 5 órakor három foglyot vittek a kőbányai Kisfogház udvarába Bogár Jánoshoz, a kommunista diktatúra egyik leghírhedtebb hóhérához, aki egymaga több ezer embert akasztott fel. Előbb a Nagy Imre miniszterelnökön, majd a Maléter Pál honvédelmi miniszteren, végül a Gimes Miklós újságírón hajtotta végre a hóhér a koncepciós eljárás végén a Népköztársaság nevében kihirdetett, az állampárt által előre megírt, az MSZMP Politikai Bizottsága és Moszkva által egyaránt jóváhagyott ítéletet – a kötél általi halálbüntetést.
Nagy Imre és mártírtársai holttestét a börtön udvarán temették el, majd két és fél évvel később éjjel titokban kihantolták és a tetemmaradványokat az Új Köztemető 301-es parcellájába, összedrótozva, arccal a föld felé temették el. Az 56-os forradalom mártír miniszterelnöke Borbíró Piroskaként, az egy sírhelybe temetett Maléter és Gimes pedig Naszladi Péterként szerepelt a temetői nyilvántartásban. Kádár János vérben fogant, gyilkos diktatúrája a magyar nép szabadságáért mártírhalált haltaknak nemcsak az emlékétől, de még a nevétől is rettegett.
Nagy Imre és mártírtársainak kivégzése és az ’56-os forradalom soha be nem hegedő sebet ejtett a szabadságharcot a szovjetek brutális segítségével leverő, forradalmárok százait kivégeztető Magyar Szocialista Munkáspárt diktatúráján – örök mementóként bizonyítva, hogy a kommunista hatalomgyakorlás alapja nem a szabadon kinyilvánított népakarat, hanem a gyilkosság és a hazaárulás.
Ugyan Nagy Imre kivégzése csak apróbetűs hírkent jelent meg a másnapi magyar lapokban, mégis június 16-a napja mélyen beivódott az elnyomás alatt is a szabadság lángját éltetők emlékezetébe. A hatalom három évtizeden át üldözte és büntette a forradalom miniszterelnökére való emlékezést, hogy azután azok a kommunista pártvezetők, akik 1988-ban a Batthyány örökmécsesnél még gumibotokkal verették szét a kivégzés 30. évfordulójára emlékező összegyűlteket, pontosan egy évvel később, Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén már díszőrséget álljanak a néhai miniszterelnök koporsója előtt.
Nagy Imre és mártírtársai felakasztása és minden végtisztességet nélkülöző elföldelése, valamint a forradalom és szabadságharc utáni tömeges megtorlások örökre egyértelművé tették a magyar nép számára, hogy a szocializmus hatalomgyakorlása nemcsak vérben fogant és illegitim, de összeegyeztethetetlen az európai civilizációval és mindazon értékekkel, amelyeket az ezeréves államiság, a keresztény állam és a nyugati világhoz tartozás jelenít meg.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
1956. november 4-ének tragikus reggelén a Parlament kapujában összetalálkozott Mindszenty bíboros és Bibó István a Nagy Imre kormány államminisztere. A Hercegprímás kicsit bizalmatlankodva, kicsit tanakodva azt kérdezte Bibótól, hogy voltaképpen ki is ez a Nagy Imre? Ugyanezt a kérdést mi is feltehetjük és fel is kell tennünk, amikor minden év június 16-án Nagy Imrére és mártírtársaira, valamint az 1956-os forradalom utáni megtorlások valamennyi áldozatára emlékezünk. Nagy Imre életútja és megítélése nem olyan magától értetődő, mint más korszakok forradalmáraié, mint Rákóczi Ferencé, Kossuth Lajosé vagy éppen a kortárs Mindszenty bíborosé.
Ha Nagy Imre egész politikai pályafutását vesszük górcső alá, akkor ellentmondásos képet kapunk. Nagy Imre moszkovita kommunista, élelmezési miniszter a padlássöprések idején, belügyminiszter a Tildy-kormányban, az Országgyűlés elnöke 1947-től 49-ig a legszörnyűbb módszerekkel meghonosított kommunista diktatúra időszakában. Nagy Imrét ott találjuk Rákosi és Gerő Ernő oldalán, amikor 44-ben Moszkvában Sztálinnal és Dimitrovval egyeztetnek az ország sorsáról, Sztálin halála után pedig maga kezdeményezi, hogy az Országgyűlés foglalja törvénybe a szovjet diktátor emlékét. Bár az 1953-as miniszterelnöki székfoglalója reményt kelt a Rákosi uralom borzalmát elszenvedő nemzetben, mégis, ezzel együtt is, 1956-ig egy a néphez valamelyest közelebb álló kommunista partkáder életútja az övé.
Azonban elérkeztek 1956 dicsőséges forradalmának napjai, amikor a pesti srácok világgá kiáltották, hogy nem kérnek többé a szovjet megszállásból, hogy elnyomó diktatúra helyett szabadságban akarnak élni. Ahogy Mindszenty fogalmazott a forradalomról: „A rendszert az egész magyar nép söpörte el. (…) A világon páratlan szabadságharc volt ez, a fiatal nemzedékkel a népünk élén. A szabadságharc azért folyt, mert a nemzet szabadon akart dönteni arról, hogy miképpen éljen. Szabadon akar határozni sorsa, államának igazgatása, munkájának értékesítése felől.”
Nagy Imre ekkor szembesült azzal, hogy választania kell az általa vallott kommunizmus és a szabadság, diktatúra és népuralom, nemzetköziség és nemzet között. Nagy Imre a forradalom hatására értette meg Kós Károly igazságát, hogy „az ember kötelessége, hogy a maga népét szolgálja. Az, aki ez alól kihúzza magát, az a népe árulója.”
Az 56-os forradalom és szabadságharc 13 napja és különösen az a megalkuvást nem ismerő helytállás, amelyet a vele szemben lefolytatott koncepciós eljárásban tanúsított emeli Nagy Imrét kommunista pártvezetőből a nemzet – távolról sem ellentmondásoktól mentes –nagyjainak sorába.
Nagy Imre 57 év múltán is főhajtást érdemlő példája bizonyítja, hogy a Saulusból Paulussá válás lehet maradandóan hiteles, hogy a bűnt nem csupán bűnbocsánat követheti, hanem megigazulás is. Nagy Imre példája közösségként és egyenként is azt üzeni mindannyiunknak, hogy a hosszú időn át megélt és a mindennapok részévé váló hazugság sem feltétlenül oltja ki az ember szomját az igazság iránt. Nagy Imre példája ékes bizonyítéka annak is, hogy aki akár még saját élete árán is hazáját és nemzetét választja az az élethosszig tartó középszerűség helyett az örökkévalóság mindannyiunkat túlélő nagyszerűségének ajándékát nyerheti el. Mindez csak olyan embernek adatik meg, aki képes a pillanat kényszerét legyőzve gondolkodásának középpontjába önmaga helyett hazáját állítani.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Márai Sándor igazsága, hogy „mindig új élet lesz a vérből”. A kommunizmus megdöntéséért kitört forradalom – előéletét tekintve – kommunista miniszterelnöke a saját életére mondott nemet, hogy igent mondhasson a forradalomra. Az ezáltal önként vállalt mártírium olyan bizonyítékát adta az önfeláldozásnak, amely az évtizedeken át tartó diktatúra bizonytalanságában is bizonyossá tette, hogy a rendszer és az ideiglenesnek hazudott, de állandóvá vált szovjet megszállás nem tarthat örökké.
Nagy Imre a rá kimondott halálos ítélet kihirdetése után a következőket mondta: „Úgy érzem, eljön az idő, amikor ezekben a kérdésekben nyugodtabb légkörben, világosabb látókörrel, a tények jobb ismerete alapján igazságot lehet szolgáltatni az én ügyemben is. Úgy érzem, súlyos tévedés, bírósági tévedés áldozata vagyok. Kegyelmet nem kérek."
És valóban 1989-ben ugyanazon a napon halt meg a gyilkosság elsőszámú társtettese, amelyen rehabilitálták áldozatát. Így állította párba a Gondviselés Kádár halálát Nagy Imre rehabilitációjával. 26 évvel ezelőtt az éppen függetlenné váló magyar bíróság helyesen döntött arról, hogy korábban kiket ítélt el ártatlanul. Nagy adóssága a magyar igazságszolgáltatásnak, hogy 26 év alatt még az ordítóan egyértelmű esetekben sem sikerült kimondani, hogy mindezért kik voltak a bűnösök.
Tisztelt Emlékezők!
Ma, amikor Nagy Imrére és mártírtársaira, Maléter Pálra és Gimes Miklósra emlékezünk, lélekben a kommunista diktatúra forradalom utáni megtorlásának valamennyi áldozata előtt is fejet hajtunk. Ha "a szabadság erkölcsi minőség" – ahogyan a volt angol miniszterelnök-asszony fogalmazott – akkor mai szabadságunk morális alapjait az ő életáldozatuk jelenti. Életük példa, példájuk velünk él ma is.
Mert Arany szavaival:
"Nem hal meg az, ki milliókra költi
Dús élte kincsét, ámbár napja múl;
Hanem lerázván, ami benne földi,
Egy éltető eszmévé fínomul,
Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye,
Amint időben, térben távozik;
