Főtisztelendő Püspök Atya!

Főtisztelendő és Tisztelendő Atyák!

Tisztelt Képviselőtársam!

Tisztelt Polgármester Úr!

Tisztelt Megemlékező Közösség!

Az emlékezés önmagunk, saját szűkebb és tágabb közösségünk iránt való kötelesség. A Pócspetri-ügy nemcsak az itt élők tragédiája, hanem az egész országé. Ha azt halljuk, Mohács, Muhi, Pákozd, Isaszeg vagy Esztergom, Buda, a névről rögtön eszünkbe jut mindaz, amely a magyar történelemben hozzájuk kapcsolódik. Ha azt halljuk, Pócspetri, a nyílt terror, a kommunista diktatúra egyházüldözése jut eszünkbe. Pócspetri különösen alkalmas hely tehát arra, hogy a kommunizmus áldozatairól megemlékezzünk.

Tisztelt Emlékező Közösség!

1948. június 3-án egy falu úgy döntött, hogy a népakarat erejével megvédi mindazt, ami az övé. Ezek között első helyen megvédi 1771-től működő egyházi iskoláját az államosítástól. Az itt élők pontosan tudták, mit jelent az egyházi iskola a gyermekek számára. Nem akarták, hogy egy embertelen és istentelen ideológia formálja hazugságaival a jelent és a jövőt. Tüntetést szerveztek, hogy a községházán kifejezzék véleményüket. Nem törődtek bele, hogy az országot megszállta a Vörös Hadsereg, és hogy a rövid életű demokratikus kísérlet még azelőtt véget ér, hogy valójában elkezdődött volna. A kisgazda pártfőtitkár, Kovács Béla letartóztatása mindenki számára egyértelműen jelezte, a szovjet kommunisták sem az állami szuverenitást, sem az emberi méltóságot nem tisztelik, bestiális kegyetlenséget és nyers erőszakot érzik a sajátjukénak. A karhatalom két képviselője frissen felszerelt, tapasztalatlan, de az ideológiai nevelésnek köszönhetően túlontúl önhitt fiatalok nem engedték be a tömeget a tanácsülésre, a dulakodás során eldördülő lövés örökre megváltoztatta a falu életét és jelezte azt, hogy Magyarország is megváltozott. Így vált egy falu tragédiája az ország tragédiájává.

A kommunisták számára Pócspetri a példa statuálás eszköze lett. Megpróbálták eltörni egy öntudatos közösség gerincét, hogy ezen keresztül számolják fel az egyházi iskolákat, eljussanak Mindszenty bíborosig és az egyházak lefejezéséig. Tudták, mitől kell tartaniuk, hiszen a kereszténység ellenállt az istentelen és embertelen kommunista ideológiának, és ezért a legkomolyabb ellenfele volt a kiépülő diktatúrának. Minden eszközt bevetettek. Kegyetlen ávósok szedték össze a tüntetés kulcsszereplőit, és válogatott kínzásokkal hamis vallomásokat kényszerítettek ki belőlük. Hatalmas kirakatpert rendeztek halálos ítélettel, kivégzéssel, életfogytiglani börtönbüntetésekkel. A Szabad Népben egy bizonyos Vásárhelyi Miklós írt cikket Pócspetri-ügyben, amely mai napig elriasztó példája az egyházellenes uszításnak. Sokat írt az elmaradott és a papok által rettegésben tartott vidékről, és – a kommunisták fogalmait használva –„szakmai alapon” követelte az egyházi iskolák bezárását. Munkásságának nagy szerepe volt abban, hogy Pócspetri 40 évre a gyilkos klerikális reakció szinonimája lett.

Pócspetri lelkét mind ezek ellenére nem tudták megtörni. Pócspetri hitét mégsem lehetett elvenni. A per után egy évvel már hárman jelentkeztek papi szemináriumba, és a következő évtizedekben is több papot és püspököt nevelt az egyházközség. Ne felejtsük el, a Magyar Katolikus Püspökkari Konferencia elnöke is Pócspetriből származik! Ezek a fiatalok, amikor annak idején a legnehezebb időkben egyházi szolgálatra jelentkeztek, pontosan tudták, mire számíthatnak. Pócspetriben tudhatták leginkább. A papság vállalása egyértelműen a társadalom peremén való életet és állandó fenyegetést jelentett.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mindszenty bíboros 1948. június 19-én kelt körlevelében így fogalmazott, idézem: „Amitől mi, a magyar püspöki kar óvtuk az annyi sebből vérző országot, bekövetkezett. Egyházi iskoláinkat és nevelőintézeteinket elvették. Ez ellen a szülők természetjoga, az egyházak iskolajoga, a vallásnevelés joga és a nevelés szabadsága nevében ünnepélyesen óvást emelünk és tiltakozunk. Az iskoláinkhoz és nevelőintézeteinkhez való jogainkat főpásztori kötelességeinkhez híven fel nem adhatjuk, és azokat minden törvényes eszközzel visszakövetelni meg nem szűnünk.”.

Erőteljes hang volt ez az egyre inkább elnémított Magyarországon. Végül a bíboros hercegprímásnak is börtönt és megaláztatásokat kellett elszenvedni. De tudtuk, az ő részéről is ez az egyházzal és a magyar nemzettel való közösségvállalás része. Intelme azonban a rendszerváltozást követően éppúgy, mint korunkban, visszhangzott és visszhangzik. Mutatja az egyházi oktatás fontosságát, és azt, milyen drága vívmány az, amelyért ily sokan ilyen súlyos áldozatot hoztak. A múlt is velünk marad. A rendszerváltoztatással nem tűnt el nyomtalanul. Gyorsan rá kellett jönnünk, ez egy hosszú harc lesz a bukott rendszer örököseivel. Vásárhelyi Miklós is nagy utat járt be a Szabad Néptől a Soros Alapítvány kuratóriumi elnökségéig.

Most azonban nem állnak az ország területén idegen csapatok. Az elmúlt napok fejleményeiből látjuk, milyen a katonai fenyegetés. Az elmúlt napok ismét arra hívják fel a figyelmet, hogy a legjobb, hogyha Oroszország és Magyarország között fekszik még egy ország. Most azonban Magyarország mégis független, a magyar emberek sorsa saját kezükben van, mi hozhatunk döntést a saját sorsunkról. Az emlékezés nem pusztán egy szokás, hanem súlyos kötelesség, amelynek a tétje óriási. Ha elfeledjük a kommunizmus áldozatait, ha elfeledjük a diktatúra gyilkos és gerincroppantó idejét, arra ítéltetünk, hogy újra átéljük azt, amelytől egyszer már nagy nehézségek árán sikerült megszabadulni. Az iskola, amelyért egykor bátran kiálltak a pócspetriek, és amelyért oly sokan kegyetlen szenvedést vállaltak, ma működik. A hit és az élet győzött a kommunizmus felett.

Köszönöm a figyelmet!