Tisztelt Államtitkár Úr!

Tisztelt Főigazgató Úr!

Kedves Philip és Orsolya!

Petőfi misztériumának mindig része volt, hogy nem volt egy hely, ahol földi hamvai előtt az utókor fejet hajthatott volna. Philiptől hallhattuk Arany János Emlények című versének a második részét, úgyhogy én elmondom az elsőt.

„Ki nékem álmaimban
Gyakorta megjelensz,
Korán elhunyt barátom,
Van-é jel síri fádon,
Mutatni, hol pihensz?

Oh! mert hiába költ már
A hír nekem mesét,
Hogy még tán eljövendesz:
Tudom én, mit jelent ez
Ellenmondó beszéd.

Igen, a hír halálod
Kimondani haboz,
S hogy a nehéz követség
Nagyon zokon ne essék,
Szavában ingadoz.

Majd elragadja tőlem
A már adott reményt;
S, amidőn elillant,
Távolról visszacsillant
Még egy csalóka fényt.

Hány bús alakban látom
Éjente képedet!
Sírból megannyi árnyak...
S kik onnan visszajárnak,
Nem hoznak életet.

Behantozatlan áll
Hamvai fölött a hely.
Hol, merre nyugszik ő,
Nem mondja semmi kő,
Nem mondja semmi jel.

S hazám leányi közt
Nincs egy Antigoné,
Ki sírját fölkeresve,
S hantot föléje nyesve,
Virággal hintené!”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Petőfi Sándor, a magyar szabadság költője, a magyar irodalom egyik legnagyobb, de mindenféleképpen leglánglelkűbb alakja.

„A Kárpátoktul le az Al-Dunáig
Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar!
Szétszórt hajával, véres homlokával
Áll a viharban maga a magyar.
Ha nem születtem volna is magyarnak,
E néphez állanék ezennel én,
Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb
Minden népek közt e föld kerekén.”

Azért emlékezünk a Petőfi család újra a méltó formába hozott sírboltja előtt, mert ez a leginkább kézenfekvő lehetőség, hogy fejet hajtsunk a holtában, sem testi valójában, hanem egyedülálló életművében velünk maradt költőóriás előtt.

„Hol a szem, szemével farkasszemet nézni?
Ki meri meglátni, ki meri idézni
igazi arcát?”

Babits Mihály kérdése pontosan rávilágít arra a nagyságra, amelyre azonos szemmagasságból nehéz tekinteni, amiért nehéz feladata van mindenkinek, aki az emlékezést komolyan véve akarja megismerni Petőfit. Petőfit, a szépreményű fiatalembert, a költőóriást, a már életében ikonná vált, holtában a magyar szabadságeszményeket megtestesítő babérkoszorús költőt, a szabadságharcost, hősi halottunkat, a hamvaival ismeretlen, de holtában is élő legendáját a magyar irodalomnak. Ez a legenda messze túlmutat 1848. március 15-én, a forradalmon és a szabadságharcon, sőt a korszakon, mert 174 esztendeje tükröt tart elénk, mely arra emlékeztet, hogy mi, magyarok a szabadságban mindannyian összetartozunk. Azért jöttünk ma el, hogy vele találkozzunk, de ő nincs itt. Itt van a családja. A szerb anyanyelvű édesapa, aki hentesbárdjával kereste meg rettenetesen kemény, kétkezi munka árán a fia tanulmányaira valót, és a fiúból magyar költő lett, a legnagyobbak közül való, aki apja hősiességét is megénekelte.

Mi vitte őt háború zajába?
Hiszen neki nincsen gazdagsága,
„Mit féltene, mit védenie kéne,
Hogy ne jusson ellenség kezére.

Annyi földet sem mondhat övének,
Melyben egykor koporsója fér meg,
S mégis-mégis viszi lobogóját
Azok előtt, kik a hazát óják.”

Itt nyugszik a szlovák nyelvű édesanya, akinek szava és kenyere táplálta Petőfit születésétől. A szintén a magyar szabadságért harcoló testvér, a hatodik honvédzászlóalj önkéntese, a fegyverletételkor már százados, majd kényszersorozott, majd összeesküvésért sáncmunkára ítélt, maga is költő, és testvére hagyatékának egyik gondozója, akit mindannyian csak Pistukámként ismerünk Petőfi Sándor híres verséből. Itt van a fiatalon özvegységre jutott asszony, aki később eldobta az özvegyi fátyolt, és a fiú, aki az édesapja nélkül nőtt fel. Mindannyiukra jutott egy darab a közös keresztből, csak a költő nem lehet itt. A Segesvárnál eltűnt Petőfi végül megtalálta a maga nyugvóhelyét. Egy nemzet emlékezetében és szívében él tovább, és élni fog mindaddig, amíg magyar kultúra lesz a Földön. Azóta is, ha a szabadságért kell küzdeni, minden úgy kezdődik: „Talpra magyar…!”. Így volt ez a Habsburg Monarchia napjaiban, így volt ez Sinkovits Imre tolmácsolásában 1956-ban, és így volt ez a rendszerváltoztatáskor is. Most is oly gyakran, oly sok sorát érezhetjük időszerűnek.

„Szegény, szegény nép, árva nemzetem te,

Mit vétettél, hogy így elhagytalak,

Hogy isten, ördög, minden ellened van,

És életed fáján pusztítanak?

S dühös kezekkel kik tépik leginkább

Gazul, őrülten a zöld ágakat?

Azok, kik eddig e fa árnyékában

Pihentek hosszú századok alatt.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A magyar irodalom Petőfit követő óriásai mindig megkerülhetetlennek érezték a szabadság költőjét. Babits nagyszerű verse, a Petőfi koszorúi arra figyelmeztet, hogy időről időre mérlegre kerülnek a síremlékek és a rajtuk elhelyezett koszorúk. Közös emlékezetünk és vele tiszteletünk, nagyrabecsülésünk jele is. Emlékművek nem a hősöknek kellenek, hanem nekünk, kései utódoknak, akik meg akarunk őrizni, helyre akarunk állítani, életre akarunk hívni minél többet abból, amit Petőfi életműve megtestesít és a mának üzen. Ahogy az Alaptörvény fogalmaz: „Büszkék vagyunk országunk megmaradásáért, szabadságáért és függetlenségéért küzdő hőseinkre.”. Ám emlékezést parancsolni nem lehet. Emlékezni a közösségnek kell. Emlékeznünk kell, hogy értsük a szabadság értékét és árát, melyet a Petőfi család tagjai külön-külön és együtt is megfizettek! Ahol a hősöket nem felejtik, ott mindig lesznek újak. Philip és Orsolya egy március 15-én itt, a temetőben találták szembe magukat a Petőfi család földi hamvaival, és azzal, hogy az utókor talán nem kellő méltósággal őrzi azokat. Kezdeményezésüket segítette a Nemzeti Örökség Intézete is, amiért szintén szeretnék köszönetet mondani. Közös erőfeszítéseiknek, Rákay Philip anyagi áldozatvállalásának köszönhetően, ma méltó módon hajthatunk fejet a Petőfi család sírboltja előtt. Köszönet érte. Így ma, az utókor kötelezettségét beteljesítve, hittel meríthetünk erőt a Petőfi család sírboltja előtt állva a számunkra is reményt adó eszmei hagyatékból.

„Föl, nemzetem, föl! jussanak eszedbe
Világhódító híres őseid.
Egy ezredév néz ránk itélő szemmel
Atillától egész Rákócziig.
Hah, milyen múlt! hacsak félakkorák is
Leszünk, mint voltak e nagy ősapák,
El fogja lepni árnyékunk a sárba
És vérbe fúlt ellenség táborát!”

Köszönöm a figyelmet!