Tisztelt Elnök Asszony!

Igen Tisztelt Professzor Úr!

Tisztelt Igazgató Úr!

Elnök Úr!

Tisztelt Művésznő!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

„Azt is tudom, nem én kezdtem, azt is tudom, nem én végzem. Most is halnak és születnek, nem lesz vége a nemzetnek.” Ez a XIX. században keletkezett, a ’48-as szabadságharcra emlékező erdélyi népdal is bizonyítja a magyar nyelv hetének mottóját: anyanyelvünk határtalan. Határtalan, hiszen összeköti a kortárs világmagyarságot az elmúlt és az eljövendő idők magyarjaival, élethelyzettől, kortól, származástól, társadalmi és vagyoni helyzettől függetlenül, mert a nyelvet, az anyanyelvet mindannyian közös kincsünknek tekintjük. Ha lenne egyszer a magyar nyelvnek is hasonló kiállítása, mint ami itt, a Zene Házában a zenének adatott, mi mindent hallhatnánk. Mi mindent hallhatnánk a jelenből, akárcsak az elmúlt hétből. Mi és hogyan szólalt meg Somorján, aztán az Ipolyságon, Déván, Buzitán és Kassán, majd Budapesten, az egyetemen és a nyelvőrző szalonban, kis- és nagyvárosokban, falvakban vagy éppen a világhálón. Mi mindent hallhatnánk a múltból, a halotti beszédtől kezdve költők és irodalmárok által ránk hagyott műveken át, Kossuth Lajos és Bethlen István szónoklatain keresztül egészen régmúlt korok magánlevelein át Romhányi nyelvi leleményeiig. És vajon mit hallhatnánk a jövőből? Hogyan képzelhetnénk el a jövő magyar nyelvét. Olyan lenne, amelyet eláraszt és ezáltal elszegényít valamely aktuális világnyelv a maga szavaival és gondolkodásmódjával, vagy olyan, amely az új gondolatokat és új jelenségeket igyekszik a maga képére és hasonlatosságára formálni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Napjainkban a globalizáció szülte technikai vívmányok talán egyszerűsítik, látszólag praktikusabbá teszik, de valószínűleg leginkább átalakítják életünket. A nagyvilág újdonságai, találmányok és új jelenségek egész sorát hozzák magukkal. Sokan úgy gondolják, köztük még magukat szakértőnek vélők is, hogy a digitális korban már nincs szükség sem nyelvápolásra, sem helyesírásra, minden úgy jó, ahogy van, és nem illik szóvá tenni a nyelvi lazaságokat vagy éppen nyilvánvaló hibákat sem. A nyelv fontosságáról Babits Mihály fogarasi diákjainak szánt írását idézem, amely tanári pályájának kezdetén az iskolai értesítőben jelent meg. „Miért beszélnek az emberek íly sokféle módon? Mert sokféle módon gondolkodnak. A latin valamit másként fejez ki, mint a magyar. Azért van, mert a régi római másként gondolta, mint a mai magyar. A latin valakit fut, a magyar valakitől. A régi magyar evett az ételben, a mai ételből eszik. Nem a szó más, hanem a gondolat. Ami áll a népekre és korokra, az áll az egyes emberekre is.” Igaza van Buffonnak: a stílus maga az ember. Hű tükre az ember gondolkodásának, erényeiben és gyengeségeiben egyaránt. Először elárulja a gondolkodás gazdagságát vagy szegénységét, a nyelvkincs egyúttal gondolatkincs, akinek több szava van, több ismerete van. Sőt, mivel a rokonértelmű szavak sohasem egyértelműek. Akinek több szava van egy dologra, több gondolata is van róla. „Mikor a rokonértelmű szavakat gyűjtöd, képzeleteidet sokasítod, szellemedet, lelked világát népesíted” – írja a költőfejedelem. Azért kell nyelvünket ápolnunk, hogy minél többen, minél többet tudjunk gondolni a világról, és minél jobban, minél világosabban és minél árnyaltabban érthessük egymást. Ezért néha közösen kell döntenünk arról, hogy miként szülessen meg magyarul valami, ami addig csak más nyelveken létezett, mint szó vagy gondolat. A nyelvújításnak minden korban nem csak esélye, de értelme is van, ha elkötelezettek vagyunk az anyanyelv ápolása iránt. Ahogyan az alkotmány nemzeti hitvallása fogalmaz: „Vállaljuk, hogy örökségünket, egyedülálló nyelvünket, a magyar kultúrát ápoljuk és megóvjuk.”.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Jókai Mór találóan fogalmazta meg közösen bejárt utunkat, amelyben nemzeti történelmünk és nyelvtörténetünk fonódott össze. „A magyar földnek” – idézem – „A magyar földnek isteni ereje van magyart teremteni. Magyarrá lesz, aki erre a földre lép. A királyi városok nagy többsége germán alapítás volt. Bejött az országba a kun, tatár, bolgár, jász, ugor-török és száz év múlva már csak a faluk nevei emlékeztettek eredetükről. Kiirtották a magyart csaknem a megsemmisülésig. Három évig nyomta a tatár, 150-ig a török megtámadta nyelvét, nemzetiségét a latin klasszicitás, a német tudományosság, és annyi száz esztendei folytonos olvasztás után mégsem fogyott, hanem szaporodott. És szaporodik, folyvást, folyton fogyást nő, mint a dagály.” Jókai Mór a millennium esztendejében ezekkel a sorokkal indította útjára a Magyarország vármegyéit bemutató legendás könyvsorozatot, a Browskit, mint annak idején azt mindenki így emlegette. Milyen magától értetődő nála is a nyelv és a nemzet életének összekapcsolódása. Azóta magunk mögött hagytuk a XX. századot, az egyik legszomorúbb és legvérzivatarosabb századát a magyar történelemnek. A magyar nyelv legfontosabb társunk volt a megmaradásért, a nemzeti közösség megtartásáért folytatott, olykor nagyon is egyenlőtlen küzdelemben. Gondoljuk meg, mit jelentett a diaszpórában felnőtt fiatal számára az a 40-50 magyar vers, vagy az a 200-300 magyar népdal, amelyet cserkészeten vagy a vasárnapi iskolában tanulhattak meg! Gondoljuk meg, mit jelentett a két háború között az erdélyi Helikon, vagy éppen Márton Áron és Ravasz László megannyi prédikációja! Gondoljuk meg, mit jelentett a kommunizmus idején Sütő András vagy Dobos László egy-egy új írása! Ők életművükkel legtöbbet tették azért, hogy legyen mindig újabb és újabb nemzedék a teremtett világban, amely magyar, mert magyarul szól, magyarul gondolkodik és álmodik. Emlékezzünk a magyar nyelvtudomány művelőire, szótárak készítőire, szabályok és törvényszerűségek felismerőire! Az a nagyszerű kezdeményezés, amelyet Grétsy professzor úr és kollégái indítottak el hosszú évtizedekkel ezelőtt, mint megtudtam, korábban, mint ahogy én születtem. Kiállta az idők próbáját, hiszen évről évre sokakat ültet egymás mellé szerte a Kárpát-medencében és a nagyvilágban, hogy ezeken az együtt töltött napokon is szépen szóljanak, szépen szólhassunk magyarul. Köszönöm mindenkinek, hogy a magyar nyelv hetével ezt a hagyományt őrzik és ápolják, és kívánom mindannyiunknak, hogy – Jókai szavával élve – „… legyen továbbra is isteni ereje a magyar földnek magyart teremteni, és olyan sok olvasztás után legyen ismét dagály a nemzeti nyelvben is.”.

Köszönöm a figyelmet!