Tisztelt Polgármester Úr!

 Alpolgármester Asszony!

 Tisztelt Államtitkár Úr!

 Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Minden közösségnek megvan a maga forradalma, a saját emlékezete a forradalomról. Ezért gyulladnak meg ilyenkor évről évre a fáklyák a Corvin közben és a Széna téren, a Móricz Zsigmond körtéren és a budai várban, Mosonmagyaróváron és Salgótarjánban, Kolozsváron és Kassán, falvakban és városokban egyaránt. Minden bizonnyal idén is fellobbantják Párizsban az Étoile lángját, Észak-Amerikában és Dél-Amerikában, Európában és Ausztráliában is összegyűlnek ünnepelni és emlékezni a magyarság közösségei, hiszen ne felejtsük el, az 1956-os forradalom nem maradt az akkor már trianoni határokon belül, hanem mindenütt, ahol magyar közösség élt, együtt éreztek, vagy pedig tevékenyen kifejezték véleményüket az 1956-os forradalommal. 1956 éppen ezért nagy közös élmény volt. A szabadság közös élménye, a rabságból való szabadulásé, az örömé, a reményé, az egyenlőtlen küzdelemben elnyert szabadságé, de november 4-ével együtt és november 4. után a leveretésé és a gyászé, a bosszúállásé és a megtorlásé is. Mégis 1956 az egyik legnagyobb történelmi csoda ezer esztendős államiságunk időszakában. Egy olyan forradalom, amelynek nem volt előre tervezett forgatókönyve, nem volt anyagi háttere, nem voltak fegyveres erőforrásai. Csak közös szándék és akarat volt. Nem volt központi irányítás, de volt sok, egy irányba tartó akarat. Az emberek maguktól értetődő természetességgel láttak túl saját személyes céljaikon, mindennapjaik nehézségein. Tudták, hogy szabadságot akarnak, szabadságban akarnak élni, egy független Magyarországot akarnak, ahol ők dönthetnek saját sorsukról. Mindenhol ki mertek menni az utcára, szembe mertek nézni a puskacsövekkel és október 23-án győztek. Hol halottak és véres harc árán, hol csak puszta erejük megmutatásával, sem rendőrség, sem néphadsereg, sem az ÁVO nem jelentett leküzdhetetlen akadályt. Az elején úgy tűnt, hogy még a szovjetek sem. Mindenhol tudták, hogy mit kell tenni, mihez kell nyúlni, hogyan kell megszervezni magukat, hogy a siker reményében vehessék fel a küzdelmet. Mindenhol tudták, hogy mit kell tenni a mindennapok békés megszervezéséhez, és majdnem mindig a józan hangok kerekedtek felül. Bosszú helyett jogállam, ez volt – kevés kivételtől eltekintve – a közmeggyőződés még a gyilkos kommunistákkal szemben is. Spontán alakultak meg a felkelő csoportok, amelyek felvették a harcot az ÁVO-val, majd az órák alatt beavatkozó szovjet csapatokkal. Az utcákon lőttek, de ennek ellenére az ország ellátása nem állt meg, a pékek befűtötték a kemencéket. Még dúltak a harcok, de a falvak népe már önkéntes alapon teherautókat töltött meg élelmiszerrel és indította el ezeket a fővárosba. Az Írószövetség hatalmas nyitott ládákban gyűjtött az elesettek családtagjainak, és senki sem vett ki a ládából, mindenki csak beletett abba. A győzelem napjaiban hatalmas pezsgés vette kezdetét. Újjászerveződtek az egyesületek, újra működtek a ’47 után betiltott és felszalámizott pártok. Viták kezdődtek a hogyan továbbról, lényegében azonban mindenki egyetértett: független és szabad Magyarországot akartunk. Független Magyarországot, amely mások befolyása nélkül képes dönteni saját jövőjéről. Szabad Magyarországot, amelyben mindenki szabadon élheti az életét, saját maga dönthet arról, hogyan akar élni, milyen úton keresi a boldogságot. Harminchárom éve ünnepelhetjük szabadon 1956-ot. És 33 évig nem lehetett 1956-ot szabadon ünnepelni. Ma, amikor a közéletben számtalan vita van jelen, alapértékekben sincs sokszor egyetértés, akkor sokszor kárhoztatjuk, hogy nem tudunk közös nemzeti célokat kijelölni. És ez valóban nagy fogyatékossága a jelennek. De mégis azt mondhatjuk, mennyivel jobb ez így, minthogyha kötelező lenne az állami véleményt követni mindenki számára. Ezért 1956 a szabad véleménynyilvánítás, az egyet nem értés lehetőségének ünnepe is. Ezért a szabadságért vállalták akkor sokan a fegyveres harcot, és akik 1956. november 4. után is itthon maradtak, vállalták a börtönt és a kivégzést. Amikor már mindennek vége volt, még azután is: november 23-án néma tüntetés és december 4-én a nőtüntetés megmutatta az ország erejét és szabadságvágyát.

Tisztelt Ünneplő Közösség!

1956 egyre messzebb kerül tőlünk az időben, de annál fontosabb megőrizni az örökségét. Az 1956-os nemzedék látta és megélte, milyen egy embertelen és istentelen ideológia fogjának lenni. Megtapasztalta, milyen a mégoly szépnek látszó erkölcsi elvekre –, mint a kizsákmányolásmentes társadalom, a javak egyenlő elosztása – felépített életidegen diktatúra fogjának lenni, milyen rendkívül erőszakos módon ellenőrzés alá kívánta vonni a kommunista diktatúra az élet minden területét. Több mint 30 évvel ezelőtt nekünk jutott az az esély és lehetőség, felelősség és kötelesség, hogy valóra váltsuk 1956 álmát: a szabad és békében élt élet lehetőségét, és nagyon fontos, hogy értékeljük mindazt, amit örökségként kaptunk. Az 1990. május 2-án megalakult Országgyűlés első jogszabálya egy emléktörvény volt, amely 1956 emlékének állított emléket. Ma pedig, hogyha valaki az alkotmány előszavát, nemzeti hitvallását elolvassa, akkor azt találja benne, hogy egyetértünk az első szabadon választott Országgyűléssel, amely első döntésével az 1956-os forradalom emlékének állított emléket, hiszen mai szabadságunk az ’56-os forradalomból sarjadt ki. Ezért tartozunk évről évre főhajtással a forradalom hőseinek.

Köszönöm a figyelmet!