Egy nemzeti közösség számára minden meghurcolt, igazságtalanul szenvedő tagjának sorsa tragédia

Tisztelt Miniszter Úr! Tisztelt Főpolgármester-helyettes Úr! Tisztelt Polgármester Úr, Elnök Úr! Emlékező Gyülekezet!

A kommunizmus öl! Egy évszázada, hogy a világ földi megváltását a munkásosztály utopisztikus forradalmában kereső ideológia, a kommunizmus a világon először hatalomra került Oroszországban. Nem választással, nem demokratikus legitimációval. Puccsal, gyáván és az emberek akaratával szemben.

Ezzel vette kezdetét a kommunizmus vérrel írott évszázados történelme. Az 1917-es bolsevik puccs után jött az orosz polgárháború, jöttek a gulágokon elpusztított és megnyomorított milliók, az Ukrajnában halálra éheztetettek tömegei, a vörös hadsereg által Kelet-Közép-Európában megerőszakolt nők tízezrei, a málenkij robotra hurcoltak és a politikai foglyok milliói nem csak Európában, de világszerte Kambodzsától Magyarországon át Kubáig. 100 év, 100 millió áldozat.

A kommunizmus öl és mindig szenvedést hoz, melyre kőből és téglából emelt mementó a Gyorskocsi utcai börtön épülete is. A Gyorskocsi utca falai között működött a BM Politikai Vizsgálati Osztálya, folyosóin több mint másfélszáz magyar hőst, mártírt, forradalmárt vittek a vesztőhelyre, közöttük Nagy Imrét és társait, celláiban ezrek raboskodtak jogfosztottan és igazságtalanul, kihallgató helyiségeiben és kínzó kamráiban pedig százakat kínoztak és sanyargattak.

A kínzási módszerekben nem ismertek határokat, könyörületet vagy emberséget az ÁVH-s tisztek, azok sem, akik a mögöttem álló épületben dolgoztak. Lehetett szó kikényszerített vallomásról, megfélemlítésről, kirakatperről, hosszan lehetne sorolni az épp, civilizált ésszel teljeséggel felfoghatatlan kegyetlenségeket, amelyekre a kommunista hatalom képes volt saját népével szemben.

Egy nemzeti közösség számára minden meghurcolt, igazságtalanul szenvedő tagjának sorsa tragédia, amit csak betetőzött, hogy a szovjet érdekeket kiszolgáló Rákosi és Kádár rendszerek, egy egész nemzettől vették el az álmaikat. A kommunisták négy évtizeden keresztül megfosztották a magyar nemzetet, magyarok generációit, szüleinket, nagyszüleinket, dédnagyszüleinket álmaik megvalósításának esélyétől, az elszakított nemzetrészeken élő honfitársainkat pedig még attól is, hogy magyarul álmodjanak.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

1945-ben Jaltán Roosevelt, Churchill és Sztálin szétosztották Európát egymás között. A nyugati vezetők a világtörténelem valaha élt egyik legnagyobb zsarnoka elé lökték Kelet-Közép-Európa népeit, így minket is, akik már addig is eleget szenvedtük a II. világháborúban a Don-kanyartól a német megszállásig.

Már ekkor világos volt, hogy amíg Európa nyugati fele szabadságban léphet a fejlődés útjára, addig a Szovjetunió elé vetett nemzetekre a diktatúra és az elnyomás vár.

A vörös hadsereg bevonulásával a megszállást – felszabadulás nélkül – megszállás követte. 71 évvel ezelőtt, 1947. február 25-én Kovács Béla, a Kisgazdapárt főtitkárának mentelmi jogát semmibe vevő letartóztatásával és Szovjetunióba hurcolásával mindenki előtt világossá vált, hogy nincs visszaút. A szovjet fegyverekkel támogatott kommunisták nem fognak meghajolni a népakarat előtt, amely nem velük képzelte el az ország újjáépítését.

Kovács Béla után tucatjával jöttek a letartóztatottak és a koncepciós perek, a gyöngyösi szervezkedés pere, Lénárd Ödönék pere és persze a Mindszenty per. Jöttek a 47’-es elcsalt kékcédulás választások és minden hatalom a Szovjetuniót kiszolgáló kommunistáké lett. 

A magyarokban az elnyomás ellenére megmaradt a szabadságvágy, és a remény, hogy mi, akik annyi mindenen keresztülmentünk itt a Kárpát-medencében, akik annyi megszállást levetettünk már magunkról, ezt a rémuralmat is át fogjuk vészelni.

A szabadság és a megmaradás vágya hajtotta a magyarokat 1956-ban, amikor ezért fegyvert ragadtak és hősiesen harcoltak, és akkor is, amikor a hétköznapok elnyomása közepette is maradt bennük remény. A szabadság és a megmaradás vágyának éltetői azok az áldozatok, hősök, mártírok, akik életüket adták a magyar szabadságért és Magyarország függetlenségéért. Rájuk emlékezünk ma, itt a II. kerületben, az előtt a Gyorskocsi utca előtt, ahol oly sok annyian végezték megnyomorítottan vagy akasztófán.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A kommunizmus öl! Öl embert és nemzetet! A kommunizmus esetében nehéz eldönteni, hogy az ideológia teszi zsarnokká az azt szolgáló embereket vagy a kommunisták teszik zsarnokivá az ideológiájukat. Mindenesetre, ahol e kettő – a kommunizmus és a kommunisták – együtt megjelentek ott az mindig szenvedést hozott magával.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A kommunizmus áldozatai előtt tisztelegve, amikor fejet hajtunk azok előtt a magyarok előtt, akik magyarságukért, hazaszeretetükért, hitükért üldöztetést, fogságot, kínzást szenvedtek, akik a szabadságunkért életüket áldozták, jusson eszünkbe Batsányi János másfél évszázaddal korábbi intése:

„A hazáért élni, szenvedni, s jót tenni,

Ügye mellett önként s bátran bajra menni,

Kárt, veszélyt, rabságot érte fel sem venni,

S minden áldozatra mindenha kész lenni.”