„Egyike volt annak sok száz és ezer embernek, akik a Rákosi vezette elnyomás idején nemzete és hazája iránti szeretetből mindent kockára tett.”

Tisztelt Szobonya család!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Amikor olyan emberek előtt tisztelgünk, mint ma, az itt a kecskeméti börtönben 1958. szeptember 29-én kivégzett Szobonya Zoltán, akinek elvesztése örök seb maradt szülőknek, feleségnek, gyermekeknek, akkor mégsem az elmúlás miatti szomorúság, hanem az igaz ember életútja feletti öröm kell, hogy úrrá legyen rajtunk, amely életút reményt és példát ad a jövő generációinak is. Reményt ad, hisz voltak, vannak és mindig lesznek olyan igaz emberek, akik dacolva még a legszörnyűbb elnyomó hatalommal is, elég bátrak ahhoz, hogy cselekedjék a jót, kiálljanak az igaz mellett, és segítsenek ott, ahol már az igazság is elveszettnek tűnik. Szobonya Zoltán egy volt azok közül, akik ilyen igaz életet éltek, és így példává vált az őt követő generációk számára. Ahogy oly sokaknak is abban a korban, Szobonya Zoltánnak is nem akármilyen embert és jellemet próbáló környezetben kellett igaznak maradnia.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A II. világháborút követően Magyarországra erőszakkal és csalással kényszerítette a sztálini Szovjetunió a szocializmust, előretolt helyőrsége, a Rákosi Mátyás által vezetett kommunisták, és a hazánkban állomásozó szovjet csapatok segítségével. A magyarok többsége soha nem támogatta a kommunista rendszer kiépítését, de a szovjet megszállással részben, a kék cédulás választással teljesen elvesztett szuverenitásunk után már csak a magyar társadalom akkor még egészséges értékrendje maradt az egyetlen, amivel védekezni tudott még a kommunistákkal szemben. Nem véletlen, hogy a diktatúra legfőbb célkitűzése, ennek megtörése volt. 

A magyarság egyik legnagyobb tragédiája, hogy amikor a szerencsésebb nyugati, szabad országokban a II. világégést követően megkezdődhetett a háború okozta pusztítás helyreállítása, megkezdődhetett az újjáépítés, a demokratikus rendszerek megerősítése, addig a szovjet blokkban, így Magyarországon is tovább folytatódott a rombolás. Igaz, hogy épületeket állítottak helyre, de eközben valami még félelmetesebb és drámaibb rombolás vette kezdetét Sztálin magyar helytartója, Rákosi vezetésével. A kommunisták el akarták törölni évezredes történelmünket, évezredes értékeinket, társadalmunk évszázadok alatt kialakult szöveteit, kultúránk lényegi tartalmát. Megindult a gazdaság, a mezőgazdaság, a paraszti és a városi, polgári társadalom szétverése. A végső harc jegyében a magyar kommunisták lényegében saját népük ellen hirdettek háborút, lényegében saját népük múltját akarták eltörölni.

A mindennapokban a kommunista hatalom kiépítése erőszakos téeszesítést, kitelepítéseket, egyházi iskolák államosítását, padlássöprést, a szerzetesrendek feloszlatását jelentette. A kommunisták saját népük elleni hadviselése az ötvenes évekre totálissá vált. Nagy fordulatszámon pörgött a kommunista rezsim propagandája megbélyegezve hol a kulákokat, hol az egyháziakat, hol az értelmiséget, mint a nép ellenségeit, de még inkább csúcsra járt a rendszer hóhér és pribék seregének gépezete. A rendszerellenességnek már a gyanúja is elég volt ahhoz, hogy valaki az ÁVH kezei között találja magát, ahonnan sokszor már nem volt visszaút. A kommunizmus harcolt minden ellen, amit mi magyarok évszázadok alatt a legtermészetesebb értékeknek tartottunk, küzdött minden ellen, ami a nyugati civilizációt lényegében meghatározza, és küzdött minden ellen, aminek csak a legkisebb köze is volt a szabadsághoz. 

A kommunista rendszer egyik legnagyobb paradoxona, hogy amíg azt hirdette a nép érdekében cselekszik, a legnagyobb ellenségei mindig azok voltak, akik rendíthetetlen tartással álltak hazájuk és népük mellett minden időben. Nem véletlen, hogy a kommunista rendszer félelmében olyanokat, mint Mindszenty bíborost, aki ismerve a kommunista ideológia minden becsapását, mondva csinált okokkal letartóztatták, pusztán azért mert rendíthetetlenül állt ki egyházáért és hazájáért. Ahogy Mindszenty tartását próbálták megtörni az Andrássy út 60 szadista pribékjei, úgy a kommunista vezetők ugyanezt próbálták véghez vinni az egész nemzet tartásával, öntudatával.

Ebben a korban, amikor a „jobb a békesség” túlélési ösztön által diktált jelszava által vezérelve a legtöbben elkezdtek a fennálló elnyomó rendszer által kényszerített rendhez idomulni, akkor voltak olyanok, mint Szobonya Zoltán, akik igazak tudtak maradni. Ady szerint „legkülönb ember, aki bátor. S csak egy különb van, aki: bátrabb”. Szobonya Zoltán is bátor ember volt. Vállalta az elbocsátást, amikor az egyházi iskolák államosítása ellen nyíltan szavazott, és vállalta a kommunisták megtorlásának veszélyét akkor is, amikor az akkor épp meghurcolt kulákoknak segített ügyeik intézésében vagy a politikai perekben védte a rendszer által ellenségnek bélyegzetteket. Jutalma a kitelepítés lett. 

Szobonya Zoltán egyike volt annak sok száz és ezer embernek, akik a Rákosi vezette elnyomás idején nemzete és hazája iránti szeretetből mindent kockára tett.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Illyés Gyula írja: „Ha megvizsgáljuk a magyar lelki tulajdonságait, valamennyi alján a szabadság szeretetét leljük.” Nincs meghatározóbb, elemibb és szebb példája Illyés megállapításának, mint 1956 magyar forradalma és szabadságharca. A szabadságszeretetet történelmi örökségként kapó magyar nemzet nem volt képes tovább eltűrni, hogy idegen megszállók által rákényszerített kommunista zsarnokok uralkodjanak felette. Az akkorra majd egy évtizedes kommunista hatalmat elsöprő erővel törölte el 1956 magyar forradalma. 

Hatvan évvel ezelőtt a magyar nemzet megmutatta a nagyvilágnak, hogy a szabadságot nem lehet gúzsba kötni. Hatvan évvel ezelőtt a magyarok megmutatták, hogy nem számít mily nagy hatalom, mily sok tank és mily nagy katonai erő áll is velünk szemben, de a nemzet szabadságáért képesek vagyunk bármilyen áldozatra, ha kell, legnagyobb kincsünket, életünket is fel tudjuk azért áldozni. Hatvan évvel ezelőtt elemi erővel tört fel a magyarságból az a büszke szabadságvágy, ami Szent Istvántól Rákóczin át Kossuthig vezérfonalként húzódott végig történelmünkön. Hatvan évvel ezelőtt bebizonyosodott, hogy igaza van Illyés Gyulának, amikor azt írja, hogy a magyarság „a szabadság népe”. Ha a szabadság forog kockán, akkor az ismét tartást és bátorságot ad a nemzetnek ahhoz, hogy akár még a szovjet tankok ellenében is megvédelmezze azt.

Hatvan évvel ezelőtt, 1956-ban Budapestről, a Műszaki Egyetemről kiindulva az egész országon végigsöpört Debrecenen, Miskolcon át egészen Kecskemétig, Jánoshalmáig és Mélykútig az a hihetetlen, szabadságvágy által hajtott forradalmi erő, amely egyedül volt képes arra, hogy még ha csak két hétre is, de elsöpörje az elnyomókat. 1956 azon két hetében, október 23. és november 4. között a szabadság Szentlélek gyanánt szállt az országra, mindenkinek bátorságot adva, aki érte harcolt. Ahogy a Timóteus levél is írja: „Mert nem félelemnek lelkét adott nékünk az Isten; hanem erőnek és szeretetnek és józanságnak lelkét.” 

A pesti srácok, Nagy Imre, Mansfeld Péter, Pongrácz Gergely, Wittner Mária, mellett nem szabad megfeledkeznünk az olyan hősökről sem, mint Szobonya Zoltán, aki saját településén, településein vált a forradalom vezetőjévé, és akinek helytállása nélkül nem maradhatott volna igaz és tiszta 1956 magyar forradalma, megakadályozva a bosszút és a mészárlást. 1956-ban mindenki tudta és tette a dolgát, amit a haza megkövetelt azért, hogy újból szabad legyen.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A visszaszerzett szabadság, mint tudjuk nem tartott sokáig. A szabad világ árulása, azt hozta maga után, hogy 1956. november 4-e után ismét szovjet tankok lánctalpai csörtettek végig Magyarországon, amivel szemben esélye sem lehetett a magyar forradalmároknak. Miután a magyarság pár napig lélegezhette a szabadság levegőjét, ismét a terror köszöntött rá. Az új Kádár-rezsim magával hozta a sortüzeket, többek között itt Kecskeméten is, magával hozta a halálos ítéletek, a börtönt, az internálást, megnyomorított életeket, családokat.

A megtorlás nem kerülhette el Szobonya Zoltánt sem. 1957 februárjában tartóztatják le, majd megindul ellene a politikai per. Mint annyi más esetben, ellene sem tudtak érdemi vádat megfogalmazni. A legsúlyosabb vád talán a következő volt Szobonya Zoltán ellen: „Nézeteinek szenvedélyes vallása, s ezek mellett való határozott kiállása (…) Itt hajthatatlanul vallott elvekkel áll a bírósággal szemben.” – írja a tárgyalási jegyzőkönyv. Hajthatatlanul vallott elvek, mint a hazaszeretet és a nemzet szabadságának minden fölé helyezése. Ez mást nem érdemelhet egy kommunista elnyomó rendszerben, mint kötél általi halált.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Szobonya család!

Jókai Mór szerint, „A haza nem oszt ajándékokat, a haza áldozatokat követel”. Semmi nem bizonyítja jobban e sor igazságát, mint Magyarország XX. századi története. Szobonya Zoltán egyike a magyar szabadság azon sok száz mártírjának, akiket az 1956-os forradalom utáni megtorlásokban kivégeztek, ezáltal sok száz társához hasonlóan életével, vérével tett tanúbizonyságot hazája, nemzete és a szabadság iránti elkötelezett szeretetéről. A forradalom mártírjainak hiánya, különösen családjuk számára mindig égető marad, de áldozatuk sohasem hiábavaló. Az ő áldozatok lett mai szabadságunk gyökere. Az ő hősies áldozatuk nélkül ma sem élnénk szabadságban. Kívánom, hogy a forradalom mártírjainak, mint Szobonya Zoltánnak az emlékezete mindörökre emlékeztessen bennünket arra, hogy „a haza áldozatot követel” és minden időben legyen bátorságunk arra, hogy a kellő áldozatot meghozzuk.

Tisztelet a hősöknek!