„a keresztény kultúra részesévé lenni, ehhez nem feltétel a keresztény hit elfogadása, de a keresztény hit nélkül gyökerét, tehát korszerűségét veszti a kultúra.”

Excellenciás Nagykövet Asszony! Excellenciás Nagykövet Urak! Tisztelt Kormánybiztos Úr! Tisztelt Igazgató Urak! Tisztelt kiállító Művészek! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Amikor Churchill-nek azt mondták, hogy a háború megnövekedett költségei miatt megszorításokat kell eszközölni a művészetek és kultúra területén, Churchill azt felelte, "akkor mi az, amiért harcolunk?"

Olaszország legnevesebb képzőművészeti akadémiái, valamint a Magyar Képzőművészeti Egyetem oktatói és növendékei közötti évtizedes együttműködés egyik gyümölcse a mostani, „Azonos utakon – mesterek és tanítványok Velencétől Budapestig” című kiállítás. Ennek az együttműködésnek, akadémiák közötti párbeszédnek egyik kiindulópontja a Velencei Képzőművészeti Akadémia, megálmodója és katalizátora pedig Nagy Maya festőművész, akit őszinte nagyrabecsülés illet eddigi erőfeszítéseiért.

Amikor kezembe vettem a mai kiállítás programját, akaratlanul is Szerb Antal klasszikusának, az Utas és Holdvilágnak kezdő szavai jutottak eszembe: „Velencében kezdődött, a sikátorokkal!”. Ahogy ennek a baráti, szakmai, művészi együttműködésnek, együttgondolkodásnak és együtt alkotásnak is Velence a kiindulópontja, úgy Szerb Antal regényének főhőse is Velencéből indul kalandozására, amelynek során Firenze, Siena, Guidó, Toszkána és Róma érintésével nemcsak nosztalgiába hajlóan önnön fiatalságával, de Itália művészetének, kultúrájának remekeivel is találkozik. Az Utas és Holdvilág a legalkalmasabb magyar regény arra, hogy valaki a megittasodás veszélyével is számolva, szavakba rejtve ugyan, de mégis mélyen megtapasztalja Olaszországot, Itália kultúráját.

A kötet egyike azon alkotások hosszú sorának, amelyek Olaszország, az olasz művészet magyar alkotókra gyakorolt megtermékenyítő hatásáról tanúskodnak. Azonban még ennél is gazdagabb képet kaphatunk, ha az Itália és Magyarország közötti évszázados művészeti kölcsönhatásokat is számba vesszük, ami természetesen a képzőművészeteket is érintette. Gondoljunk csak az egykor hazánkban tevékenykedő itáliai mesterekre, mint a reneszánsz korban Magyarországon alkotó Verrochiora, vagy a Vitéz János udvarában megforduló Boticellire. Nem feledkezhetünk meg a reformkor művészeteket is átható hevében az Első Magyar Festészeti Akadémiát létrehozó Giacomo Marastoniról, azaz Marastoni Jakabról sem, aki többek között az Országház falfestményeit alkotó Lotz Károlynak, és a cárok udvari festőjének Zichy Mihálynak is mestere volt. Nem mehetünk el említés nélkül a Rómában tanult Ferenczy István mellet sem, de az olasz táj ihletésének köszönhetjük Csontváry, Gulácsy Lajos, valamint Vaszary János egy-egy képeit is.

Az olasz-magyar művészeti kapcsolatok, az olasz és magyar képzőművészeti műhelyek közötti együttműködés, párbeszéd tehát nem új keletű. Éppen ezért volt mire alapozni a mai kiállítást is lehetővé tevő művészeti akadémiák közötti kapcsolatrendszert, párbeszédet, amit csak tovább erősbítettek a ma kiállító mesterek és szívből kívánom, hogy ez a gyümölcsöző együttműködést a most kiállító tanítványokra is értékes örökségként vigyék tovább.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!  

Ahogy az elhangzott, a mai kiállítás gyökerei a Velencei Képzőművészeti Akadémiáig, Velencéig nyúlnak vissza. Ahogy a születés helye, ideje, körülményei és az adott társadalom kontextusa lényegében határozzák meg egy ember későbbi életét, úgy igaz ez a különböző emberi kapcsolatok, összefogások, egyesülések, kezdeményezések esetében is.

Velence azért jött létre, mert Aquileia lakói a barbár betörések elől a környező lagúnákba menekültek, ahol új várost alapítottak, amelynek neve évszázadokig egyet jelentett a kereskedelemmel, a gazdagsággal, ahol éppen ezért évszázadokig volt megfelelő mecenatúra ahhoz, hogy a legkiválóbb művészeket ösztönözze alkotásra. Velence vált a reneszánsz kultúra egyik fellegvárává, ahol tehetséges inasok tucatjai nevelődtek ki alkotásban megvénült mesterek kezei között, hogy Velence ezzel a művészet, az egyetemes emberi kultúra egyik legtermékenyebb műhelyévé váljon. Márai Sándor úgy fogalmazott, hogy Velencében „kövekbe és márványba építették a kultúrember ellenállását a barbár hódítókkal szemben”.

Ez a szellemiség, a nyugati, keresztény gyökerű, humanista kultúra, az ebből táplálkozó művészet továbbéltetése mind a tárlaton, mind a kiállító művészek munkásságán is tetten érhető. A mostani kiállítás tudatosan vállalt rendező elve, hogy olyan művészek alkotásait állítsák ki, akik szellemiségükben, értékrendjükben azonosulni tudnak Európa több ezer éves szellemiségével, kultúrájával és művészi közösséget tudnak vállalni az európai humanista keresztény szellemiség nevében. Ez pedig, különösen manapság, a kiállítás és a kiállító közösség nem kis ambíciójáról tanúskodik.

Nem igényel sok bizonygatást, ha azt állítjuk, hogy a tágabb értelemben vett nyugati kultúra, de különösen benne Európa társadalmai, gondolkodása és részben kultúrája nemcsak életkorban, de mentalitásban is elöregedett, kiveszni látszik belőlük a tettvágy, az értékes alkotás iránti vágy. Európa elvesztette azt a vezető szerepet, mind katonai, mind gazdasági, mind tudományos tekintetben, amit évszázadokig betöltött. A művészetek pedig, legyen szó festészetről, képzőművészetről, színházról, filmről minden esetben követik a kor szellemiségét, reflektálnak arra, de nem utolsó sorban alakítani is képesek azt.

Az egységes világkép, amelyet egykor a keresztény egyház adott az európai kultúrának már régen elpárolgott. Erre reagált az avantgárd, a posztmodern, a pop-art és sorolhatnánk még a különböző modern kori irányzatokat, amelyek a művészi kifejeződés új útjait keresték, amellyel legjobban tudják kifejezni az adott kor emberének érzéseit, gondolatait, világlátását. Ebben a magát immár évszázadok óta kereső, újraértelmezni próbáló európai kultúrközegben nagy élmény olyan művészeti kezdeményezésekkel találkozni, amely úgy próbál újat alkotni, hogy visszanyúl a gyökerekhez. Az európai és egyben az egyetemes kultúra gyökereihez, és a saját nemzeti kultúrák gyökereihez.

Ahogy az olasz művészet egyik legnagyobb magyar ismerője, Dávid Katalin is írta, „a keresztény kultúra részesévé lenni, ehhez nem feltétel a keresztény hit elfogadása, de a keresztény hit nélkül gyökerét, tehát korszerűségét veszti a kultúra.” Meg vagyok arról győződve, és ebben erősít meg a mai kiállítás is, ahol török és kínai kiállító is van az olasz és magyar művészek mellett, hogy nemcsak érdemes ezekhez a gyökerekhez visszanyúlni, azokból meríteni, de nélkülözhetetlen is ahhoz, hogy más kultúrákkal, más kultúrák képviselőivel is párbeszédet, nem utolsó sorban művészi párbeszédet tudjunk folytatni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Végezetül pedig a mostani kiállítás különös értéke, hogy mesterek és tanítványaik együtt állítanak ki. A kiállított alkotásokon nyomon lehet követni nem csak az alkotó személyiségének lenyomatát, az abban megjelenő kulturális hatásokat, filozófiai, lételméleti megfontolásokat, hanem a mesterek hatását is. Remélem nem tiszteletlenség a mesterekkel szemben, ha azt állítjuk, hogy a tanítványok hatása talán még az ő alkotásaikon is felfedezhetőek.

Robert Schumann szerint „az igazi mester nem nevel tanítványokat, hanem csak mestereket”. Őszintén kívánom a most kiállító mestereknek, hogy a most kiállító tanítványaik is mind mesterekké érjenek, és örökítsék tovább a művészek új nemzedékeinek azt a művészi felfogást, ami a mai kiállítást is létrehozta.