Tisztelt Elnök Úr!

Államtitkár Úr!

Képviselőtársam!

Polgármester Úr!

Halzl Józsi bácsi özvegyét is tisztelettel köszöntöm!

Kedves Fiatalok!

Hölgyeim és Uraim!

A nemzeti összetartozás napja különös emléknap. Azt ünnepeljük, ami szerencsésebb nemzeteknek magától értetődő. Ahol ugyanis egybeesik a nemzet és az állam, ott a XXI. század kezdetéig nem merült fel ez a kérdés, mert adottság volt a nemzeti összetartozás kérdése. Amikor fájdalommal emlékezünk az ország megcsonkítására, akkor egyidejűleg mégis ünnepeljük azt, hogy 103 év után is megmaradtunk, hogy „megfogyva bár, de törve nem”, ma is élünk. Élünk a Partiumban és Erdélyben, élünk Délvidéken és Felvidéken, élünk a Muravidéken és – iszonyatos megpróbáltatások közepette – kitartunk Kárpátalján is. Azt ünnepeljük, hogy az elmúlt évszázad bebizonyította: a nemzet felette áll az államnak. A nemzetek Isten alkotásai, a határokat emberek húzták meg. Az anyaország támogatása fontos, ma már alkotmányos kötelezettség is. A magyarság azonban túlélte azt is, amikor a magyar állam vezetői nem nemzetben gondolkodtak. Amikor elfeledték, feladták vagy elárulták a nemzeti összetartozást, ahogyan történt ez a kommunizmus négy évtizede alatt, vagy baloldali kormányok időszakában. Éppen ezért, ha a 103 éves múlt mélységes mély kútjába tekintünk, sok olyan árnyat látunk, amely ijesztő és félelemkeltő, amely gyászra és szomorúságra ad okot. Minden családnak megvan a maga trianoni története. A maga vesztesége, sokszor szenvedéstörténete. De egyre többször érezhetjük azt is, hogy megvannak a magunk sikerei is Trianonnal szemben. A sötétségben ragyog igazán a fény, a múlt sikerrel megvívott küzdelmei mutatják meg, milyen értékes, hogy magyarok vagyunk és összetartozunk. Éppen ezért az összetartozás napján messzire kell tekintenünk, és aligha van alkalmasabb hely erre, mint a sátoraljaújhelyi tábor! Látnunk kell a múltból idevezető utakat, és számon kell tartanunk azokat az embereket, akik elhoztak ide bennünket! Látnunk kell az utakat, amelyek innen tovább vezetnek, tudnunk kell, merre érdemes közösen haladnunk!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Trianon átkaival részben megbirkóztunk: a határok újra átjárhatóak, a családok szétszakítottsága – abban a formában, ahogy a kommunista diktatúra időszakában fennállt – mára véget ért. Aki akar, ma majdnem ugyanúgy járhat nyaralni vagy tanulni az egész Kárpát-medencében, ahogy azt 1913-ban tették déd- és ükapáink. Ezzel a lehetőséggel is újra élnünk kell! A magyar fiataloknak fel kell fedezni, meg kell ismerni a Kárpát-medencét, hogy otthon lehessenek benne! A nemzeti összetartozás alapja, hogy minden magyar tudja és tapasztalja meg, hogy a magyar államnak vannak határai, de a magyar nemzetnek nincsenek. A magyar állam, az anyaország feladata az, hogy – miközben támogatja a szülőföldön való megmaradást és boldogulást – minden magyar otthona legyen, hogy mindenki tudhassa: itthon otthon van. Magyarország az a hely, ahol a magyarok számítanak, és amire minden magyar számíthat a világ bármely szegletében, Kolozsváron éppúgy, mint Székelyudvarhelyen, Ungváron éppúgy, mint Torontóban vagy Clevelandben. A rendszerváltoztatás óta eltelt 33 esztendő, Antall József az első szabadon választott magyar miniszterelnök világos iránykijelölésével és különösen az elmúlt 13 esztendő nemzetpolitikai sikereivel, az állampolgárság kiterjesztésével és az oktatás, a tehetséggondozás, a gazdaság, a társadalmi szervezetek terén újabb és újabb, a nemzetet egybefogó kötelékek létrehozásával és megerősítésével sokat tettünk azért, hogy mindenkinek világos legyen: minden magyar felelős minden magyarért, Magyarország pedig felelősséget visel a határon kívül élő magyarok sorsáért. Trianon nagy tapasztalata, hogy a szétszakítottságban is ki kell tartanunk egymás mellett. Tudnunk kell egymásról! Tudnunk kell, milyen értékes a templom és az iskola, milyen értékes a cserkészcsapat és a sportegyesület, a táncház és színjátszó kör, a kórus és a hagyományőrző huszár egyesület! A magyar állam feladata, hogy megnyissa azokat a kapukat, támogassa azokat a kezdeményezéseket, amelyeken keresztül megőrizhetjük egyedülállóan szép anyanyelvünket, megerősíthetjük összetartozásunkat. Ezért kellenek magyar óvodák, iskolák és egyetemek, ezért kell Mathias Corvinus Collegium, Kőrösi Csoma Sándor Program és ösztöndíj, ezért kellenek – a határon túl is – magyar sportakadémiák, ezért kell a magyar vállalkozásokat határainkon kívül is megerősítő támogatási rendszer, ezért kell bálványosi és gombaszögi tábor, és ezért nélkülözhetetlen a Rákóczi Szövetség nemzetmegtartó közösségépítő munkája is! Trianon után nem gondolta volna senki, hogy száz év múlva az elszakított területeken még lesz valaki, aki magyarul beszél, magyarul gondolkodik, magyarként éli az életét. Mára bebizonyítottuk, hogy a határok felett álló nemzeti összetartozás nem a múlt, hanem a jövő. Hogy így legyen, hogy a jövő valósággá váljon, ahhoz éppen a fiatalok elkötelezettségére van szükség. Cseh Tamás nagyszerű dalának legfontosabb kérdését segítségül hívva: Önökön, mai fiatalokon múlik, hogy „száz év múlva ki tud majd itt magyarul”.

Köszönöm a figyelmet!