„Magyarország lakosságának szétosztása a modern civilizáció egyik legszégyenletesebb lapja.”

Tisztelt Halzl és Menyhárt Elnök Urak! Tisztelt Polgármester Asszony! Tisztelt Igazgató Úr! Kedves Takaró tanár úr! Az elszakított nemzetrészek magyarságát képviselő fiatalok! Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Amikor külföldi vendégek érkeznek az Országházba és megmutatjuk nekik a Parlament egyik legszebb termét, a Vadászteremet, és ott megcsodálják a falakon lévő óriási freskókat, egymás után sorakoznak Vajdahunyad, Árva, Visegrád, Klissza és Trencsén várai. Közülük ma csak egy, Visegrád található Magyarország területén. Mindez a XIX. és XX. század fordulóján épült Országházban nem a revizionizmus, hanem a magyar történelem lenyomata. Az értetlenség oka az a 97 évvel ezelőtti tragikus esemény, hogy 1920. június 4-én, a Versailles melletti Nagy-Trianon Palotában aláírták azt a békediktátumot, ami feldarabolta az ezeréves Magyarországot.

A XX. század legjelentősebb magyar történelmi eseményeit és annak okait is csak úgy lehet megérteni, ha 1920. június 4.-éig, a Nagy-Trianon Palotában aláírt békediktátumig nyúlunk vissza.

E nélkül nem érthető meg II. világháborús szerepvállalásunk, a szomszédos államokban végrehajtott nemzetiségellenes atrocitások és kitelepítések, de még a rendszerváltoztatás, és a minket körülvevő országokhoz fűződő viszonyunk, alkotmányos identitásunk és annak részeként a határon túl élő magyarságért viselt örök felelősségünk is csak 1920. június 4.-ének kiindulópontjából érthető meg.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

1920. június 4-én Rakovszky István akkori házelnök, akit innen, Veszprém megyéből választottak képviselőnek, a következő szavakkal nyitotta az aznapi, a magyar parlamentarizmus történek talán legdrámaibb parlamenti ülését: „A mai napon Magyarország egy történelmi fordulóponthoz érkezett. Ma írják alá ama békeszerződést, mely ezeréves országunk szétdaraboltatását kimondja. Békeszerződésnek nevezik azt, ami nem az ígért örök békét, de örök békétlenséget, nem nyugalmat, de folytonos nyugtalanságot, széthúzást és ellenszenvet alkalmas teremteni a népek között, és új és hosszantartó viszályok csíráját hinti el mesterségesen.”

Rakovszky házelnök szavai látnokian foglalták össze Trianon tragikus következményeit, a békétlenséget és a viszályokat Közép-Európa népei között, amelyet a mögöttünk hagyott majd egy évszázad történelme sokszorosan igazolt. Nem leértékelve a Házelnök szavainak a jövőt pontosan ábrázoló voltát, a Trianoni Békadiktátum borzalmas igazságtalansága, a határok meghúzásánál technikai elv teljes figyelmen kívül hagyása sok józan gondolkodót tett látnokká az I. világháborút lezáró átmeneti béke tragikus következményeit illetően.

A tragikus jelző nem patetikus túlzás Trianon következményeire, mert az átélt borzalmak valóságát semmilyen szó nem tudja kifejezni, semmilyen kifejezés nem tudja leírni.

Semmi nem írhatja le vagy fejezheti ki sem a nyelv, sem a művészet eszközeivel a közvetlenül Trianon után meghurcolt magyarok tízezreinek szenvedéseit, akiknek egyik napról a másikra kellett elhagyniuk hazájukat, vagy új országukban maradva váltak nem egyszer idegenné, üldözötté; a II. világháborúba sodródásunkat és  annak borzalmait; a világháborút követő magyarok elleni pogromokat Délvidéken; a felvidéki magyarság kitelepítését, a kárpátaljai golgotát, a kiépülő szocialista diktatúrák erőszakos asszimilációs politikájának jegyében málenkij robotra hurcoltak ezreinek nyomorúságos sorsát; a Ceausescu rendszer kíméletlen magyarellenes elnyomását és falurombolási terveit.

A Trianonhoz vezető útról, abban a magyarság felelősségéről, az általunk elkövetett hibákról, a Nagy-Magyarországon belüli nemzetiségekkel szembeni mulasztásainkról lehet és érdemes is eszmét cserélni. Azonban határozottan kijelenthetjük, hogy nemcsak a majd egy évszázada megalázott magyar önérzetünk, hanem az általános és egyetemes igazságérzet alapján is egyet kell értenünk Francesco Nitti, a Trianon idején hivatalban volt olasz miniszterelnök szavaival, aki szerint: „Egyetlen néppel sem bántak el gonoszabbul, mint a magyar néppel, egyetlen országot sem kínoztak meg és marcangoltak szét és raboltak ki jobban. Magyarország lakosságának szétosztása a modern civilizáció egyik legszégyenletesebb lapja.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Június 4.-e, Trianon óta a gyász és az emlékezés, de éppen az emlékezésre okot adó szétszakítottságunkban az összetartozás napja is a világ magyarsága számára. Így volt ez mindig, még akkor is, amikor a kommunista diktatúra hazátlan működtetői tiltották és az internacionalizmus nevében még a nemzet emlékezetéből is ki akarták törölni azt.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A rendszerváltozás óta a Magyar Országgyűlés egyik legfontosabb szimbolikus döntése volt a Nemzeti Összetartozás Napjáról szóló emléktörvény megalkotása a trianoni országvesztés 90. évfordulóján. E törvény annak a helyes felismerésnek a fundamentumánál, hogy nem szabad, hogy csak a Trianon felett érzett gyász és fájdalom legyen örök, hanem a reménységnek is annak kell lennie. Hiszen mindezek után és ellenére ma is magyar nemzet. Halálra szántak és mégis túléltünk. Élünk az anyaországban, Erdélyben és a Pártiumban, Felvidéken és Kárpátalján, Délvidéken és Muravidéken.

Nagy reménységgel nézhet a jövőbe az a nemzet, amely még Trianont is túl tudta élni, és amelyben nem szűnt meg az összetartozás tudata magyar és magyar között éljen az anyaországban vagy az elszakított nemzetrészeken. Trianon határokat emelhetett az országok közé, azonban a magyarság összetartozását soha nem feledtethette.

Trianon örök tanulsága, hogy az eleve elrendelt összetartozás elé sem a nagyhatalmak, sem erőszak, sem hazugság nem állíthat határokat. Közép-Európa valamennyi népe elszenvedője volt kommunista diktatúrának. Volt, aki látta előre, volt, aki csak később ébredt rá, de mindannyiunkat arra akartak kényszeríteni, hogy örökre a hazugság, az erőszak és az elnyomás kötelékei között egymást megtagadva éljünk. Sokszor még erőszak sem kellett ehhez, mert a hazugságban való hit is lehet önmegtartó erő. És sokaknak sokszor meg kellett tapasztalnia Sütő András igazságát, hogy „sok mindenért érheti gáncs, avagy épp megvetés a magyart, sok mindenért, de főleg és mindig egy másik magyarért.” 

Ezért fontos, hogy amikor Trianonra emlékezünk, a gyász mellett a magyar nemzet megmaradását és részeinek összetartozását is ünnepeljük, amit sem birodalmak, sem diktatúrák, sem hadseregek nem tudtak megbontani.

Itt Várpalotán, az egyetlen Trianon Múzeumban külön is megemlékeznek a trianoni fájdalom egyik legnagyobb költőjéről, Sajó Sándorról, aki így ír a magyarság megmaradásáról: „Vagyunk még magyarok, kik álmatlan nagy éjszakákon még töprengünk a haza sorsán”. A magyarság megmaradásának e kettő a titka. Legyen mindig magyar, aki töpreng a haza sorsán az anyaországban és a határokon túl egyaránt és sose feledjük összetartozásunkat.

Külön is köszöntöm azokat a fiatalokat, akik Erdélyből, Felvidékről és Délvidékről érkeztek, és akik a legfiatalabb határon túli fiatal generációt képviselik, és akiknek különleges felelősségük van abban, hogy majd évtizedek múltán is a nemzeti összetartozás jegyében emlékezhessünk.  Szüleink, nagyszüleink, dédszüleink minden kín és szenvedés ellenére sem hagyták, hogy Trianon, egy szégyenteljes nemzetközi jogi dokumentumon túl lelki valósággá is váljon. Ezt a nehéz, e felemelő örökséget tovább kell vinni és azokra vár a legnagyobb feladat, akik ezt a biológia törvényszerűségéből adódóan a legtovább tehetik. Ez ma már nem csupán lelkiismereti, hanem alkotmányos kötelezettség is.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Fiatalok!

Végezetül Trianon 97. évfordulóján, a Nemzeti Összetartozás Napján, egy nappal a magyarság lelki közösségének egyik legszebb és legfelemelőbb megnyilvánulása, a Csíksomlyói Búcsú előtt a jelenlévőknek, a kárpát-medencei és a nagyvilágban szétszóródott magyarságnak Sajó Sándor szavaival kérem és kívánom, hogy:

„Oh, Uram! Hitet adj nekünk, hogy születik még nagy idő, s lehet még egyszer azt üzenni – hogy bánatunkból fölriadni, vergődésünkből szárnyra kapni, szabadságunkért harcba menni, Leszünk még magyarok!”