„Állj elő, vén Márkus! vedd le a süveget,

Hadd süsse a napfény galamb-ősz fejedet;

Tartsd fel három ujjad: esküdjél az égre,

Atya, fiú, Szent-Lélek hármas istenségre:

Hogy az a darab föld, a melyen most állasz,

Nem tarcsai birtok, - ladányi határ az.

 

Eléálla Márkus; térdben összeesve,

Görnyedező háttal, mintha sírt keresne;

Téli fának hinnéd, mit a zúz belombol,

Fázik, aki ránéz s a halálra gondol;

Kezei reszketnek: tán erő hijában?

Tán a lelki vádtól, vénség álarcában?

 

Esküszöl - "Esküszöm az élő Istenre,

Utolsó napomra és örök idvemre. - "

Esküszöl - "Esküszöm, s ha hamisat szólok:

Se földben, se mennyben ne lehessek boldog;

Föld kidobja testem, ég kizárja lelkem:

Ama sebes örvény hánytorgasson engem. - "

 

Lakoma Ladányban, - muzsika, mulatság;

"Ej, haj! dinom-dánom: mienk az igazság;

Nem azé a madár, aki elszalajtja,

S kinek a foga fáj, tartsa nyelvét rajta.

Lám a vén Márkusnak esze volt előre:

Talpa alá tette, úgy esküdt a földre."

 

Ott iszik az öreg a tanáccsal sorban:

De mintha keserőt érezne a borban.

Haza megy, komor lesz, szó kifogy belőle,

Sorvadoz, meg is hal, aznap esztendőre.

Négy harang siratja, két pap megdicséri,

Mint becses vendéget, sok nép kikiséri.

 

Elkiséri a nép a kicsiny ajtóig,

Mellyel a világi élet becsukódik,

Nyitva már az ajtó, készen a sír szája,

Úgy látszik hogy épen a halottat várja;

Zeng a búcsuének, a kapa megcsillan,

Fekszik a koporsó, odalent, a sírban.

 

És a fekete föld, amint hull, amint hull,

Nyögve a koporsó megrendül, megindul;

Kivetődik a sír dobbanó partjára,

Ropogva szakad föl fedelének zára:

Megrázkodik a test és talpra ugorván

Szeme fehérével körülnéz mogorván.

 

S amint három ujját emeli az égre,

Úgy rémlik az, mintha kékes lánggal égne;

Majd a néptolongás közepébe törvén,

Odafelé tart, hol kútat ás az örvény,

Hol a forgó habok, leszállván a mélybe,

Fejöket befúrják a parázs fövénybe.

 

Az időtől fogva, mikor a hold felkel,

S a vizet behinti ezüst pikkelyekkel,

Gyakran látni Márkust - ég felé az ujja -

Mélységből kibukni s elmerülni újra,

És, mikép izgága volt egész élete,

Így kötődik szóval: "Oldjak-e? kössek-e?"

 

Ne feleljetek rá, körözsi halászok!

Kétélű a kérdés, bajt hozna reátok;

Kötni: összekötné hálótok egy bogba,

Oldni: széjjeloldná hosszan a habokba;

Halkan imádkozva evezzetek itt el;

S ne mondjatok esküt, ha nem igaz hittel.”

 

 

Arany János A hamis tanú című balladája jól összefoglalja azt, hogy miért kell őszintén és hittel esküt tenni, egyben éppen ezért iránymutatás a mának is. 

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

 

Kedves Philip és Orsolya!

 

Tisztelt Főigazgató Úr!

 

A legtökéletesebb magyar költő hamvainak megújult síremléke előtt állva elsősorban hálát kell adnunk azért, hogy a 206 esztendeje Szalontán született Arany János életművének köszönhetően nemzedékek sora ismerkedhetett meg a magyar nyelv egyedülálló szépségével. Arany János a leggazdagabb szókincsű, anyanyelvünket legjobban értő, érző, ismerő és használó óriása páratlanul gazdag irodalmunk egyik legfényesebb csillaga. Köszönet Rákay Philipnek és feleségének, Orsolyának, hogy anyagi áldozatvállalásuknak köszönhetően újra méltó síremlék őrzi Arany János hamvait.

 

Köszönet Móczár Gábor Főigazgató Úrnak és a Nemzeti Örökség Intézete munkatársainak, hogy partnerek voltak a méltó megvalósításban. Arany János négyéves korában már folyékonyan olvasott, és 14 évesen segédtanítóként dolgozott. Igazi tanárember volt. Tanítványainak egyike így emlékszik rá, idézem: „Sohasem láttam felnőtt embernél olyan végtelenül jóságos és oly nagy gyöngédséget kifejező szemeket, melyeket rendszerint valami fátyolféle takart. Befelé nézett, mint azok szoktak, akiknek gazdag belső világuk van.”.

 

A Toldi tette ismertté és elismertté, és ami a Kisfaludy Társaság 25 aranyas pályadíjánál sokkal értékesebb, ez hozta meg számára a magyar irodalom egyik legnagyszerűbb és mindenképpen leghíresebb, noha kevesebb, mint három évig tartó barátságát Petőfivel. Arany János sohasem feledte el a forradalmat. Nem volt hajlandó engedni '48-ból, és nem fogadta el a kiegyezést sem, elsősorban nem annak tartalma miatt, hanem azokra tekintettel, akikkel megkötötték. Petőfi hatással volt '48-as felfogására is. Képviselőjelöltként veszít a nagyszalontai választáson, nemzetőri szolgálatot teljesít Aradon, dicsőíti a köztársaságot, támadja a katolikus klérust. A forradalmi kormányban miniszteri fogalmazó, egész életére, politikai nézeteire rányomja bélyegét a forradalom eleste. Arany János pályája költészetétől függetlenül is egyedülállóan sokszínű magyar református életút, melynek része a debreceni kollégium, a latin, a görög, a német, az angol és a francia nyelv ismerete, nevelői munka Geszten a Tisza családnál, tanítás a Nagykőrösi Református Gimnáziumban, főtitkárság a Magyar Tudományos Akadémián.

 

A magyar irodalom legtökéletesebb balladáinak szerzője, tekintélye a Bach-korszakban is megkérdőjelezhetetlen. Amikor Barabás Miklós megfesti jól ismert arcképét a nagyszalontai tanács megbízásából, nehezen viseli az őt körülvevő rajongást, tiszteletet és szeretetet. Ezt mondja: „Én nem vagyok már a lakomák, tósztok és vivátok embere. Megmondtam, ne komédiázzanak, mert azonnal megszököm.”.

 

1861-ben Tisza és Deák biztatására sem vállalja Nagyszalonta városának országgyűlési képviselőségét. Shakespeare-t kezd fordítani a Szentivánéji álommal, és fordításai az eredeti tökéletességével versengenek. Akadémiai főtitkárságának egy évtizede alatt a tudományszervezés számára sok szempontból terhes közfeladatát is magára vállalja. Ahogy Főtitkárság című négysorosában fogalmaz: „Szép megtiszteltetés, de nem bírok vele, nem vagyok már a kés, hanem csak a nyele.”.

 

Végül utolsó éveiben megmarad neki az emlékezés: a Margitsziget, az Őszikék és a szimbolikusnak is tekinthető vég. Petőfi szobrának leleplezése 1882 októberében, mely után egy héttel tüdőgyulladásban meghal. Arany méltatására nehéz megfelelő szavakat találni, mert költészete tökéletesebb annál, mint ahogy őt ma élő magyar dicsérni tudja. Lehet-e tökéletesebb paradoxont létrehozni, mint a Letészem a lantot nagyszerű versének megírása? Lehet-e szebben ellenállni, mint Ferenc József köszöntésére való felkérés udvarias elutasítása után megírni A walesi bárdokat? Lehet-e szebben visszaadni és leírni az emberi sírást annál, mint ahogy Arany teszi az Ágnes asszonyban a magyar irodalom leggyönyörűbb versszakában: „Nosza sírni, kezd zokogni, sűrű zápor könnye folyván, liliomról pergő harmat, hulló vízgyöngy, hattyú tollán.”? Lehet-e szellemesebben vagy ironikusabban visszautasítani a király által adományozott lovagkeresztet, mint ahogy ő tette? „Járnak hozzám méltóságok, kötik rám a méltóságot. Megbocsásson méltóságtok, nem érzek rá méltóságot.”. Kosztolányi Dezső szerint Arany írt egy nyersebb visszautasítást is az érdemkeresztről szóló értesítőre, mely így szólt: „Hasfájásban szenvedek, kis keresztet küldenek. Ha csak egyet tojhatnám. Száz keresztért nem adnám.”.

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

 

Arany János 1817-ben Nagyszalontán a reformkor előtti Magyarországon egy nádfedeles házban született. 1882-ben egy, a kiegyezés után gyorsan fejlődő, rohamléptekben épülő világvárosban, Budapesten halt meg. Ami közte van, az a magyar irodalom legteljesebb életműve. Toldi trilógiával, versesköteteivel, korszakos balladáival, akadémiai pályafutással és tanári hivatással. E gigászi hagyaték a XXI. században is sok mindenre megtanít bennünket. Megtanít, hogyha hagyjuk, hogy szóljon hozzánk. Arany János egyszerre tanít beszélni és gondolkodni, egyszerre közvetít ízlést és emberséget, egyszerre beszél az életre vezető utakról és mutatja meg az emberi szívben rejtőző mélységeket. Amit Arany írt Széchenyiről, az az ő életművét is jól adja vissza.

 

„Nem hal meg az, ki milliókra költi

Dús élte kincsét, ámbár napja múl;

Hanem lerázván, ami benne földi,

Egy éltető eszmévé fínomul,

Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye,

Amint időben, térben távozik;

Melyhez tekint fel az utód erénye:

Óhajt, remél, hisz és imádkozik.”

Forrás: Miniszterelnökség