„A szabadságot választani ebben a hazában szinte mindig küzdelmet jelentett: szembeszállást, hátratételt, vér- és életáldozatot.”

Tisztelt Halzl és Csáky Elnök Úr!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Nagy tisztelettel és szeretettel köszöntöm Önöket, itt a Bem téren, a magyar szabadság történetének szimbolikus helyszínén!

Külön köszöntöm azt a többezer fiatalt, akik a Rákóczi Szövetség meghívására és szervezésében – határon inneni és túli iskolák diákjaiként, egyetemek hallgatóiként érkeztek, hogy ittlétük által a – különböző államok fennhatósága alatt élve is egységes - nemzet közösen ünnepelhessen. Idén harmincadszorra adatik meg, hogy 1956-ra szabadon emlékezhetünk. Egy szabad országban egy szabad nemzet ünnepel, amelyet a közös nyelv, kultúra és történelem sorsközössége egy évszázad szétszakítottsága után is megőrzött és összetartott.

Megőrzött és összetartott még akkor is, amikor a szabadság kivívása, a kommunizmus legyőzése és a magyart a magyartól elválasztó határok átjárhatósága lehetetlennek látszott. A szüleink nemzedékének még leküzdhetetlennek tűnő korlátok ma már nem létezőek. Az 56-os forradalom követelései több mint 3 évtized után – lassan már 3 évtizeddel ezelőtt – 1989-90-ben valóra váltak.

Egy kortanút idézek 1956 októberéből:

“Elindultam a Bem-szoborhoz. Mire odaértem, óriási tömeg volt. Megálltam a menet szélén. Veres Péter beszéde és Bessenyei szavalata után egyre forrósodott a hangulat.

Az elején még tényleg csak a Petőfi Kör által meghatározott jelszavak hangzottak el, de aztán a kiskatonákkal kivágatták a címert, és kitűzették a régi Pálffy laktanyára a lyukas zászlót. A vége felé már felhangzott a „Ruszkik haza!”, majd a felhívás, hogy rendezett sorokban menjünk a Parlamenthez. A Margit hídon már egyre keményebben skandálták: „Rusz-kik haza!” és „Nagyim-réta-kormány-ba!”

A forradalom kitörésének kivételes pillanatában egymásra talált történelem és irodalom, nemzet és kultúra. 1956. október 23.-án Sinkovics Imre a Petőfi-szobornál a nemzeti dalt, Bessenyei Ferenc itt, a Bem téren a Szózatot szavalta. A magyar színművészet két óriását a forradalom a magyar irodalom két remekművének elmondására ihlette.

A nemzeti dal választást kíván, a magyar történelemben oly gyakori válaszúton állít döntés elé:

„Rabok legyünk vagy szabadok?

Ez a kérdés, válasszatok!”

Döntést, mely egyszerűnek tűnik, de saját történelmünk a legékesebb bizonyíték arra, hogy mennyire nehéz, hiszen a magyar történelemben a szabadságot mindig nehezebb volt választani.

Mert a szabadságot választani ebben a hazában szinte mindig küzdelmet jelentett: szembeszállást, hátratételt, vér- és életáldozatot. A rabság elfogadása meghasonlást és önfeladást, de a megalkuvás biztonságát, az önérdeknek a közérdek fölé rendelését jelentette.

Mivel könnyebb az egyéni érvényesülés útjait keresve elfogadni a rabságot, mint közösen küzdeni a szabadságért, ezért büszkék lehetünk arra, hogy a magyar nemzet történelmünk során mindig a nehezebb utat választotta.

A Bessenyei Ferenc által 62 évvel ezelőtt itt, a Bem téren elszavalt Szózat keretet szab és értelmet ad a Nemzeti dalból következő választásnak.

Hiszen ha a földi lét véges és a számkivetettség nélküli teljes élet csak őseink földjén, szüleink, nagyszüleink és dédszüleink hazájában lehetséges, akkor a szabadság melletti döntés valójában a megmaradás parancsa.

„A nagy világon e kivűl

Nincsen számodra hely;

Áldjon vagy verjen sors keze:

Itt élned, halnod kell.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Igaz a mondás: a fiatalok nem tudják, hogy a világ megváltoztathatatlan – ezért általában ők szoktak változtatni rajta. Ők azok, akik először hallják az új idők szavát, s ők veszik először észre, ha fordul a szél.

Mindaz, ami 1956 októberében a kommunista rendszerrel szembeni tiltakozásként Lengyelországban kezdődött, először a magyar egyetemisták körében talált a két nemzet közötti szolidaritás jegyében visszhangra.

Ők tartottak gyűlést a Műegyetemen, ők fogadták el a forradalom követeléseit meghatározó 16 pontot, ők indultak el a Bem térre, és a legtöbben közülük álltak az első sorban, amikor fegyverrel kellett harcolni. Őket követték, hozzájuk csatlakoztak sokan. Parasztok és munkások, tanárok és orvosok, jóakaratú emberek Budáról és Pestről, a Rózsadombról és Csepelről, az ország minden szegletéből.

Ám nem szabad felednünk: a forradalom, amely a Műegyetemen kezdődött, itt a Bem téren nőtt nagyra és a Rádiónál vált szabadságharccá, nem csak Budapest, nem csak a magyar vidék, hanem az egész kárpát-medencei magyarság forradalma volt.

„Magyar, szavad világ értse:

Anyanyelvünk létünk vére!

Anyánk szíve tetemére

Átok zúdult: vége, vége?

És mégis élünk!"

– szavalta saját költeményét Bartis Ferenc 1956 november 1-én a Házsongárdi temetőben a Dsida-sírnál összegyűlt többezer magyarnak a forradalom melletti szolidaritási tüntetésen. E versének elmondásáért 7 évet kellett román börtönben raboskodnia. Gondoljunk a kolozsvári és temesvári diáktüntetésekre, a felvidéki letartóztatásokra, a forradalommal vállalt szolidaritásért bebörtönzött kárpátaljai fiatalokra. 1956-ban még szétszakítottságában is együtt mozdult a nemzet.

Tisztelt Ünneplő Közösség!

Emlékezni jöttünk – és az emlékezés felelősség. Amikor az előttünk járók áldozata előtt fejet hajtunk, a forradalomban általuk kivívott győzelemre, és a szabadságharc bukása után általuk megjárt poklokra emlékezünk, akkor mércét is állítunk. Egy összehasonlíthatatlanul nehezebb kor elérhetetlennek tűnő magasságú mércéje mégis mit üzenhet a mának?

A szabadság akkor is érték és áldás, ha a világ szabad felére tekintve gyakran meg kell állapítanunk, hogy nem így képzeltük a szabadságot. Mégis: egy ma születő magyar gyermek előtt nyitva álló lehetőségek és távlatok minden létező nehézség és társadalmi különbség ellenére összehasonlíthatatlanul jobbak, mint az elmúlt évszázadban bármikor.

Egy erősödő és emelkedő nemzet lehetünk egy az önazonosságtudat elvesztésétől fenyegetett kontinensen. E helyzeten létező vagy látszólagos ellentmondások nem változtatnak.

Az intézményesített európai együttműködés akkor is elengedhetetlen fontosságú, ha ma az Európai Uniót alkotó államokat az Unió közös intézményeinek jelentős része nem szolgálni, hanem foglyul ejteni akarja.

Európa akkor is fontos számunkra, ha mai vezetői józan gondolkodás hiányában a kommunista-antiszemita Marx Károly szobrának lábaihoz térdelnek koszorúzni – feledve, hogy a XX. századi európai történelemben hány millió áldozatot követelt a kommunizmus, az antiszemitizmus és általánosságban Marx tanai.

A nosztalgiával, a balítéletekkel és az ideológiával szembe kell állítanunk a valóságot. Azt a teljes kudarcot, amely nem csak gazdasági és államszervezési szinten érte a létező szocializmus diktatúrájával sújtott országokat, hanem a személyes emberi létezés legfontosabb területein is: a hit, a szabadság, a jog és a közösségi élet területein.

Ismernünk kell a legyilkolt, az elrabolt és megtört életek történetét, neves és névtelen hőseink sorsát. És ismernünk kell azokat is, akik a bűnöket az emberek ellen elkövették. Ezért a kommunizmus gyilkosait és gyilkos ideológiáját soha nem igazolhatjuk, és nem hagyhatjuk, hogy mások igazolni próbálják.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Történelmünk legnagyobb tanulsága, hogy addig maradhatunk szabadok, addig őrizhetjük meg magyarságunkat, amíg képesek vagyunk összefogni. Minden magyarnak a világon mindenhol tudnia kell, hogy számíthat az anyaországra. Ezért kell ma minden erőnket latba vetni a kárpátaljai magyarság védelmében.

56 forradalmárai azért harcoltak, hogy szabadok legyünk és magunk határozhassuk meg sorsunkat. Ma, amikor a globalizált világban annyi külső befolyás ér minket, mégis magunk dönthetünk a sorsunkról. Azoknak köszönhetjük ezt, akik 1956-ban életüket adták a nemzet szabadságáért.

Azoknak köszönhetjük, akiknek 1956-ban, egy évtized kommunista, Rákosi-féle elnyomás után életük kockáztatása vagy akár feláldozása árán is csak 13 nap szabadság adatott. Éppen ezért helyes, hogy ma már a magyar alkotmány is rögzíti, hogy „mostani szabadságunk az 1956-os forradalomból sarjadt ki”.

Ha azt akarjuk, hogy megértsenek bennünket, akkor kötelességünk, hogy emlékezzünk és a világot is emlékeztessük azokra a magyar szabadságharcosokra, akik életüket adták a szabadságunkért, mert

„(…) kérdik, egyre többen kérdik,

Hebegve, mert végképp nem értik

Ők, akik örökségbe kapták

Ilyen nagy dolog a szabadság?”