Tisztelt Alkotmánybírósági Elnök Úr!

Tisztelt Alkotmánybíró Urak!

Képviselő Urak!

Tisztelt Rektor Úr!

Kancellár Úr!

Tisztelt Professzor Hölgyek és Urak!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Megkülönböztetett tisztelettel és nagyrabecsüléssel köszöntöm 1956 velünk élő nemzedékét, hiszen 68 esztendővel ezelőtt ezen a helyen ők bontották ki a magyar szabadság zászlaját, és szabtak új irányt a magyar történelemnek. Sőt! Túlzás nélkül állíthatjuk, a világtörténelemnek is. Köszönjük a Műegyetemnek, hogy minden esztendőben megnyitja e történelmi helyszín kapuit, és így alkalmunk nyílik a közös ünneplésre. Köszönjük a Rákóczi Szövetségnek, most Csáky Csongor Elnök Úrnak, korábban a már említett Halzl József Elnök Úrnak, aki valóban maga is a forradalmárok között volt 56-ban, hogy a rendszerváltoztatás óta évről évre megszervezik ezt az ünnepséget, amelyre határokra való tekintet nélkül eljönnek fiatalok, a szabadság és a függetlenség mai magyar barátai, hogy itt találkozzanak 1956 szellemiségével, és maguk is elköteleződjenek mellette. Köszöntöm a világmagyarság következő nemzedékének jelenlévő képviselőit. Azt a háromezer magyar fiatalt, akik most itt velünk ünnepelnek. Köszöntjük lengyel barátainkat is, akik ezekben az időkben tisztelnek meg bennünket látogatásukkal. Ezekben az időkben, amikor az évezredes lengyel-magyar barátságot hazájukban zárójelbe akarja tenni a hivatalos politika. Mi nem feledjük ezt a barátságot, s nem feledjük, hogy az ’56-os forradalom szele a lengyelországi Poznań-ból érkezett. Ezért tudjuk, hogy bármilyen is az aktuális lengyel helyzet, nincs még veszve Lengyelország.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

„A magyar múltnak megtartó ereje van, ez az erő képes elviselni a jelent, s elbír a jövővel is” – mondta a rendszerváltoztatás meghatározó személyisége, a múlt héten elhunyt Kozma Imre atya. Az ő állítása pontosan mutatja az emlékezés tétjét. Aki elfelejti múltját, annak közösségként sem jelene, sem jövője nincsen. Ami 1956-ban itt, a Műegyetemen és a Műegyetemről kiindulva történt, nemcsak a világ folyását változtatta meg, de újra összekapcsolta a XX. század diktatúrái által széttört nemzetet. Ha át akarjuk élni 1956 évtizedeken túlról szóló üzenetét, a magyar történelem egyik – vitán felül állóan – kiemelkedő teljesítményét, fel kell idéznünk a zsarnokság természetét, egy istentelen és embertelen diktatúra mindennapjait, amely az élet minden területét ellenőrizni akarta. Magyarország sorsáról Moszkvában döntöttek, s ha a Szovjetunió terrorrendszere a saját népeit is brutálisan elnyomta, mire számíthatott egy a második világháború végén koloncként odavetett, Trianon után Párizsban újra megcsonkított ország? A Műegyetem hallgatói 1956-ban is az ország különböző sarkaiból érkeztek, de mindenhonnan ugyanaz a panaszáradat érkezett. Padlássöprésekről, internálásról, bebörtönzésekről, kivégzésekről, politikai gyilkosságokról, nyomorról és hazugságról, az emberi méltóság teljes semmibevételéről. 1956-ban innen indult el a menet, amely a forradalomhoz vezetett. Ez az út – a Műegyetemtől a Bem térig – a forradalom útja. Hatvannyolc esztendeje, néhány perc alatt, csaknem egy évtized rettegése vált semmivé, a forradalmárok újra átélték, hogy összetartoznak, hogy övék a piros-fehér-zöld lobogó és a Kossuth-nóta. Érezték, hogy eljött az ideje annak, hogy a lélek belső szabadságának erejével külső szabadságunkat is kiharcoljuk. Szabad polgárok akartak lenni egy szabad hazában. A csatatéren kivívott eredményeik dacára nem győzhettek. Nem győzhettek, mert a második világháború utáni tisztességtelen béke által létrehozott megszállási övezeteken kockázatos lett volna túllépni, különösen egy amerikai elnökválasztási kampány utolsó heteiben. Magyarország nem válhatott függetlenné, mert a szovjet rabtartók nem akartak Ausztria után a gyarmataiknak tekintett közép-európai országokról lemondani. És Magyarország azért sem válhatott szabaddá, mert a Nyugatnak Szuez fontosabb volt, mint Budapest. Ahogyan az Egyesült Államok 35. elnöke, John Fitzgerald Kennedy megfogalmazta, idézem: „A forradalmárok hiába kértek segítséget, csak reményt adtunk. Azok, akik sürgető szívvel és ékesszóló szavakkal könyörögtek, hogy ne csak ígérgessünk, cselekedjünk is, csak kiábrándító választ kaptak. A magyarok cserbenhagyásáért az egész amerikai nemzetet terheli a felelősség. Sőt! Talán az egész világot” – eddig az idézet.

Tisztelt Ünneplő Közösség!

1956 igazsága és legnagyobb tanulsága, hogy a szabadság megéri az árát, érdemes küzdeni érte. Ma először emlékezzünk úgy 1956-ra, hogy immáron több idő telt el az első szabad választásoktól mostanáig, mint amennyi a forradalomtól a rendszerváltoztatásig. Éppen ezért a szabadságban felnövő nemzedékekben is fontos tudatosítani a magyar alkotmányban is elismételt igazságot: mai szabadságunk az 1956-os forradalmunkból sarjadt ki. De 1956 tanulsága, a nyugati világ Kennedy által tökéletesen ábrázolt árulása, még ma is visszatükröződik a mindennapokban. Akiket akkor nem zavart a rabságunk, azokat ma zavarja a szabadságunk. Akiket akkor nem zavart, hogy kényszerű szovjet függőségbe taszítottak minket, azokat ma zavarja a függetlenségünk. Akiket akkor nem zavart a szovjetek által ránk erőszakolt diktatúra hazaáruló bábkormánya, azoknak ma zavaró Magyarország demokratikusan megválasztott kormánya. Akik akkoriban – néhány évtized alatt – megszerették a hazaáruló Kádár Jánost, azok ma a szuverenitása megőrzéséért harcoló magyar kormányt tekintik kiiktatandó ellenségnek. És akiknek 80 esztendeje semmit nem kellett tenniük a szabadságért, mert adottságként kapták, azok meg merik kérdőjelezni a demokratikus meggyőződését azoknak, akik egy diktatúra időszakában is a szabadság zászlaját emelték a magasba. Ahogy a nemrég elhunyt Potápi Árpád éppen egy évvel ezelőtt, ezen az eseményen, a Bem téri koszorúzáson megfogalmazta: „Akik hűségesek akarnak maradni nemzeti hőseink példájához, azoknak állást kell foglalniuk a magyar nemzet érdeke mellett.”. Ha 1956 csodás örökségére tekintünk, látnunk kell, kevés nemzedék hozott ekkora áldozatot a magyar szabadságért. A magyar szabadságküzdelmek története azonban nem ért véget. Az út a XXI. században is folytatódik, s nem lehet kétségünk afelől, hogy ezután is sokat kell küzdenünk, újra és újra ki kell állnunk önmagunkért és egymásért. Ez ma sem könnyű, de összehasonlíthatatlanul könnyebb, mint 68 esztendővel ezelőtt volt. És ez azoknak köszönhető, akik életüket adták Magyarország szabadságáért. 1956 hőseinek példája adjon erőt mindnyájunknak mindennapi küzdelmeinkben!

Köszönöm a figyelmet!