Főtisztelendő Püspök Úr!

Nagytiszteletű Úr!

Igen tisztelt Szövetségi Elnök Úr!

Polgármester Úr!

Főkonzul Úr!

Tisztelt Képviselő Urak!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Hatvan évvel ezelőtt, 1956 november elsején, halottak napján, Kolozsvár magyarsága a Házsongárdi temetőbe indult. Ami minden évben az ősök iránti tisztelgés és kegyelet gesztusa volt, akkor és ott a nemzeti szolidaritás határokon átívelő megnyilvánulása lett. Egy diákcsoport elénekelte a Himnuszt és Bartis Ferenc elszavalta „És mégis élünk!” című versét. A Securitate emberei közben mindenkit lefényképeztek. Bartis Ferenc saját versének akkori elmondásáért hét évet töltött rácsok között román börtönben. Csak az igazán kivételes pillanatok teszik mindenki számára érthetővé, hogy a nemzetek, bár nem a teremtett rend részei, mégis Isten alkotásai. A nemzeteket Isten alkotta, a határokat emberek szabták meg. Ha képesek vagyunk elképzelni a pillanatot, amikor az ’56-os forradalom napjaiban Erdélyben több ezer magyar ruhája hajtókájára kitűzött gyászszalaggal kokárdában némán hallgatja a Dsida sírja előtt Bartis Ferenc sorait: „Magyar, szavad világ értse! Anyanyelvünk létünk vére! Anyánk szíve tetemére Átok zúdult: vége, vége… És mégis élünk!”, majd utána együtt énekli nemzeti imádságunkat, akkor mindez ismét megerősíthet hitünkben, hogy az emberi alkotás a teremtő művéhez képest csak végtelenül tökéletlen lehet. 1956-ban a sokszori összeomlást túlélő hit, az őszinte szabadságvágy, a közösségi és az egyéni méltóság visszaszerzésének esélye a magyarságban reménnyé változtatta a csüggedést, tettvággyá a haragot, egységes akarattá a sokféle követelést, nemzetté a népet. Ez az akarat emelte hatalomba Nagy Imrét, majd Tildyt és Bibót, döntötte le Sztálin 18 méter magas bronzszobrát, szabadította ki börtönéből Mindszenty bíborost, és tisztította meg a sarlótól és kalapácstól a magyar nemzeti lobogót.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ez a hangulat, a forradalom gyors és látványos győzelme, a magyar kommunisták vezetőit is váratlanul érte. A Magyar Dolgozók Pártjának központi vezetőségi ülésén Földes László honvédelmi miniszterhelyettes – a jegyzőkönyvek tanúsága szerint – értetlenkedett, hogy az emberek nem értékelik a kommunisták nagyvonalúságát, pedig – idézet következik: „Reggel 7 óta nem is lőttünk a tömegekre.”. Ez azonban csak átmeneti volt. November 4-én a 16 szovjet hadosztály és 2 ezer szovjet harckocsi néhány nap alatt több mint ezer forradalmárt gyilkolt meg, szétlőtte Budapestet, megsemmisítette a fegyveres ellenállást, vérbe fojtotta a forradalmat. Egyértelművé vált, hogy a Nyugat Szuez és Budapest közül az előbbit választotta.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Bár a harcok és az áldozatok nagy többsége Budapesthez kötődik, az 1956-os forradalom olyan kiemelkedő magyar teljesítmény volt, amely nemcsak a fővárosé, nemcsak a trianoni Magyarországé, hanem az egész magyar nemzeté. Az 1956-os forradalom határon túli fogadtatása mutatta meg, hogy az anyaország államának kommunizmus alatti internacionalista ihletésű hűtlensége a nemzethez, nem számolta fel a nemzeti összetartozást. Romániában a kommunista hatalom az október 23-i forradalom hírére a teljes Securitatét mozgósította. A magyar forradalom hírére Erdélyben diákmegmozdulások kezdődtek, a karhatalmi fellépés megakadályozta ugyan a magyarhoz hasonló események kialakulását, de a megtorlás forradalom hiányában sem maradt el. A román kommunista vezetésnek a magyar forradalom ürügyet szolgáltatott a rendszerellenes magyarokkal és románokkal való leszámolásra. Az ’56-os forradalom ürügy volt a Szoboszlay-perhez, ürügy volt az érmihályfalvi csoport perére, és ürügyül szolgált a magyar nyelvű Bolyai Egyetem megszüntetésére is. A mai napig nem lehet tudni, hogy pontosan mennyien vesztették életüket a romániai megtorlásokban. Az érmihályfalvi koncepciós perben mások mellett halálra ítélt és tarkólövéssel kivégzett Sass Kálmán református lelkipásztor legyilkolásával nem elégedett meg a hatalom. Családját deportálták, végső nyughelye, 68 esztendővel kivégzése után sem ismert, rehabilitációjára mai napig nem került sor, ahogyan a Szoboszlay-per kivételével az 1956 utáni Romániában kivégzett és bebörtönzött több tucat ártatlan áldozat rehabilitációja is várat magára. A Szoboszlai-perben – államrend elleni összeesküvés vádjával koncepciós perben – kivégzett kilenc magyar és egy román vádlott földi hamvairól szintén máig semmit nem tudni. Ők úgy adták életüket a szabadságért, hogy hamvaik előtt máig sem lehet főhajtással tisztelegni. Az életáldozat mindig nehezen érthető, szinte felfoghatatlan, hiszen a földi élet minden, amit a hit ajándéka nélkül látni és felfogni vagyunk képesek. Ami azon túl van, meggyőződés szerint, a vég vagy a végtelenség. Szent István óta mindig voltak, akik a legreménytelenebb helyzetekben sem futottak el, hanem családjukért és nemzetükért, otthonukért és hazájukért a legnehezebb helyzetben is kiálltak, és ha ők nem is győzhettek, de az, amit védelmeztek, meg tudott maradni. Különösen igaz ez 1956 hőseire. Így lettek a legyőzöttekből túlélők és a vesztesekből megmaradók. Annyi megalázott, elhallgatott és titokban megünnepelt október 23-a után, a rendszerváltoztatás óta szabadon emlékezhetünk. És immáron hosszabb ideje emlékezhetünk szabadon '56 hőseire, mint amennyit a kommunista diktatúra után megélt '56 Közép-Európában. Mára Magyarország alkotmánya is rögzíti: „Mai szabadságunk 1956-os forradalmunkból sarjadt ki.”. Ez ékes bizonyítéka annak, hogy az eredmény a történelemnek, az emberiségnek a létéig, végezetéig mindig megváltozhat. A ma vesztesei, a holnap győztesei lehetnek, a rossz jóra fordulhat, a rabnép szabaddá válhat, a reménytelenséget felválthatja a remény, az igazság végső győzelmével öröknek hitt hazugságok is lelepleződhetnek. De az emberi kiállás, a példaadás, azaz a hősiesség, örökre velünk marad. Ahogy a nemzethez való hűség is megmarad. Földi világunk sokszor nem igazságos, ezért a nemzethez való hűség a nemzetet tartja meg, és nem azt, aki hű hozzá. 1956-ban a nemzethez való hűség harcban elesett hősöket, kivégzetteket és bebörtönzötteket szült. A magyar nemzethez való hűségért a magyar és a román állam a forradalom után egyaránt fizikai megsemmisítéssel fizetett. Az állam azonban földi hatalom, a nemzet és a haza viszont a magasban van, ahogy Illyés Gyula találóan megfogalmazta. Ezért a magyarság közös emlékezetének örökké részesei maradnak mindazok, akiknek lelke a nemzet szabadságáért szállt az égbe. Ahogyan magunkban sem temethetjük el örökre az igazságot, úgy a hősök földi maradványainak jeltelen sírokba zárása is hiábavaló volt. Mártíriumuk által emlékük önálló életre kelt. Ahogyan csak a legőszintébb szeretet képes arra, hogy velünk legyenek azok is, akik már nincsenek mellettünk, úgy élnek ma is, és úgy fognak örökké élni 1956 hősei a hazájukat szerető magyarok szívében, határokra való tekintet nélkül. Így élnek ma is velünk a Pesti Srácok, a Széna tériek, a Corvin köziek, így él velünk Bartis Ferenc és Pongrátz Gergely, Sass Kálmán és Mansfeld Péter, Brusznyai Árpád és Szoboszlay Aladár.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Könnyebb korok kisebb áldozatot kívánnak. A boldogabb idők sok szempontból kevésbé mélyek. Ma tőlünk – minden nehézség ellenére – a nemzet nem életáldozatot követel. Ma az áldozat a szülőföldön maradás, a hazatérés, a nemzeti közösség megvédése és megerősítése, olykor politikai támadásokkal szemben, mint ahogyan most aktuálisan is hallhattuk, a nemzet nyelvének, kulturális önazonosságának, Európa nemzeti alapon álló sokszínűségének megőrzése, ezen belül a magyar világ ápolása, megtartása, megerősítése. Cseh Tamás a „Születtem Magyarországon” című számában teszi fel a legfontosabb kérdést: „Kérdezném, hogy 100 év múlva ki tud majd itt magyarul?”. 1956 öröksége segít bennünket évszázados megmaradásunkban.

Köszönöm a figyelmet!