Tisztelt Főigazgató Asszony!

Elnök Urak!

Alkotmánybíró Urak!

Államtitkár Hölgyek és Urak!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az Andrássy út 60-ban találkozunk, hogy ismételten emlékezzünk. Egykor ez az épület a terror háza volt, először a barna, aztán a vörös terroré. A XX. századi magyar történelem meghatározó helyszíne, ide vezetnek és innen indulnak tovább a diktatúrák útjai. Ha valaki meg akarja érteni, hogy mi történt velünk, magyarokkal a XX. században, akkor elegendő, hogyha megnézi a Terror Háza Múzeum kiállítását, és megkaphatja a válaszokat. Ha valaki meg akarja érteni, hogy az Elbától Kamcsatkáig tartó területen élő nemzetekkel a XX. században mi történt, akkor európai, közép-európai kitekintésben is választ kaphat mindenre. Szembe kell néznünk az emlékezés nehézségeivel is. Mindenekelőtt a tragédia méreteinek felfoghatatlanságával, hiszen ennyi ember szenvedését és halálát emberi szív nem tudja befogadni, emberi együttérzés nem tud felnőni hozzá. Szembe kell néznünk az idő múlásával, a megszokás hozta közönnyel.

Albert Camus már az ’56-os forradalom leverésének első évfordulóján azt írta, idézem: „Ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben.”. Szembe kell néznünk a bukott rendszer örököseinek, a bűnöket relativizáló és bagatellizáló visszaemlékezéseivel, amely végigkísérte a rendszerváltoztatást, és mind a mai napig kitart. Nem feledhetjük el a sok „Na, és …?”-t, és nem feledhetjük el az igazságtételi törekvések megbuktatását sem a rendszerváltoztatást követően. Nekünk mégis, sőt még inkább, emlékeznünk kell. Az emlékezés egyszerre lehetőség, feladat és kötelesség. A múlt nem múlik el. Történelmünk tragédiái itt vannak velünk, még akkor is, hogyha pótolhatatlan veszteségeinket körülnövi az élet, amely utat tör magának sírok és romok felett. A tiszteletadás a hősök és az áldozatok előtt magától értetődően következik abból, hogy egy nemzet vagyunk és összetartozunk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A kommunizmus története az emberiség egyik legnagyobb tragédiájának története. Amióta Marx kísértete megkezdte útját, mértékadó számítások szerint százmillió halálos áldozatot hagyott maga után. Elveszett nemzedékeket, megtévesztett és megtizedelt közösségeket, elpusztított társadalmi csoportokat, lerombolt kultúrákat és civilizációkat, szétvert közösségeket, meggyalázott családokat, meggyilkolt embereket. Magyarországot is elérte és felperzselte az a kommunista tűzvész, és nincs leltár, amely pontosan megmutathatná a veszteség nagyságát. Nincs, mert nem lehet. Mindaz, amit tudunk, önmagában távol kell tartson bennünket a kommunizmustól. A kommunizmus áldozatai nem csak azok, akiket meggyilkoltak, akiket bestiálisan bántalmaztak, megkínoztak, bebörtönöztek. Azok is, akik hétköznapjaikat az „Egy mondat a zsarnokságról” világában élték, a Rákosi-diktatúra csengőfrászának iszonyatában, majd a Kádár-korszak emberi szabadságot és nagyszerűséget letörő szürke diktatúrájában.

Magyarország ezekben az évtizedekben lett vezető nagyhatalom az öngyilkosok és az egy főre jutó alkoholisták számában. Kovács Béla elhurcolása 1947-ben azt jelentette: nincs remény. Nincs remény, mert a népakaratot nem elegendő, mert a népakarat önmagában nem elegendő Magyarország kezében arra, hogy a szovjet megszállással szembeszálljon. Amint nem volt eszköze senkinek sem az Elbától keletre terjedő hatalmas területen. A nagyhatalmi játszmákban Közép-Európa beláthatatlan időre a kommunista oldalra került. A hidegháború konfliktusa befagyott, és a kettévágott utak hosszú évtizedekig nem vezettek sehová. A remény azonban mégis utat tört magának. 1956 megmutatta a magyar nemzet nagyszerűségét, megmutatta, hogy igenis létezik a szabadságban összefogó nemzet.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A rendszerváltoztatás idején a Váci utcában kis konzervdobozokat lehetett kapni, rajtuk a felirat: „A kommunizmus utolsó lehelete”. Időnként felmerül, vajon kinyitották-e már az összes dobozt, és végül mindegyikből kifogyott-e a szufla. Most időnként úgy tűnik, hogy néhány dobozt Nyugat-Európába exportáltak és esetleg tartósítószerrel is dúsítottak. A szabad világ, amely soha nem látott jólétet épített ki, nem tanul a történelemből. A kommunistákkal való együttműködés sohasem volt baj Nyugaton, sőt, divattá vált a rendszerváltoztatás után. Ma a kommunista gyökerű pártok állandó együttműködési lehetőséget és hatalmi támaszt jelentenek a nyugati baloldalnak, míg a nemzeti alapon álló pártok vállalhatatlan szélsőjobboldaliak. Kovács Bélát – mentelmi jogát semmibe véve – tartóztatták le és ítélték 20 évre a Szovjetunióban. Jól mutatja az idők változását, hogy míg akkor Moszkva és a magyar kommunisták – a mentelmi jogot semmibe véve – koholt vádak alapján ítéltek el magyar politikust, addig ma Brüsszel saját kitartottjának köztörvényes lopás esetére is mentelmi jogot biztosít. Ebből is láthatjuk, Brüsszel valóban nem Moszkva.

Az Andrássy út 60-ban emlékezünk. A XX. század kiemelkedő magyar történelmi helyszíne, tragikus helyszíne a XXI. században mementó. Figyelmeztet arra, hogy a múltunkkal szembe kell nézni. Ma az épület Terror Háza Múzeumként az emlékezés erődítménye. Nagy jelentőségű tudományos műhely, és egyszerre szembesülés azzal, hogy a legnehezebb korok milyen áldozatokat követeltek. Hálásak lehetünk Istennek azért, hogy ma az ország szabad és mi is szabadon élhetünk. Ha azonban értékelni és megbecsülni akarjuk a szabadságot, akkor nem emlékezetünkben kell csak őrizni azokat, akik halált megvető bátorsággal néztek szembe a diktatúrával, hanem újra és újra emlékeztetnünk kell a következő generációkat is arra, hogy milyen sokat tettek a szabadságért azok, akiknek abból egyetlen egy nap sem adatott.

Köszönöm a figyelmet!