Tisztelt Elnök Asszony!

Tisztelt Államtitkár Urak!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A kommunista zsarnokság áldozatainak emléknapján találkozunk, hogy emlékezzünk az áldozatokra, akik megszámlálhatatlanul sokan voltak, és elképzelhetetlenül sokfélék voltak. Ez nem csupán egy gesztus a részünkről, amellyel a kommunizmust elszenvedő nemzedékeknek tartozunk. Túlélésünk alapvető eszköze a megismerés és az emlékezés, a történelmi múlt megismerése és az áldozatokra való emlékezés. Mit jelent a XXI. század szabad világából emlékezni a XX. század borzalmaira, kommunista rabságára? Nem elég tényekről beszélnünk, statisztikákat idéznünk, a terror működési mechanizmusát bemutatnunk, vagy éppen a felelősök hatalmi játszmáit ecsetelnünk. Mindenekelőtt emberekkel kell találkoznunk a visszatekintésben. Sorsokkal és tragédiákkal, az ellenállás, a túlélés sikeres módozataival, önként meghozott áldozatokkal és mások szolgálatával a legnehezebb körülmények közepette, a legnehezebb időkben is. Olofsson Placid atya élete a XX. századi magyarság, az egyetemes keresztyénség diktatúrával szembeni ellenállásának egyik alapvető története. Olyan történet, amelyet időről időre, évről évre, nemzedékről nemzedékre el kell mondanunk, hogy értsük az élet és a szabadság értékét, és hogy tudjuk: nem önmagunkban, nem önmagunknak élünk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

„Urunknak nem elsősorban tanítókra, hanem tanúkra van szüksége” – szól a pápai igazság. Olofsson Placid atya egyszerre volt tanító és tanú. Tanító szavai mögött egy Istennek elkötelezett, az embereknek odaajándékozott, becsületesen és bátran – vagy amint Kozma Imre atya mondott: a jóért veszélyesen – élt élet példája állt fedezetként. Amikor 1939-ben – doktorátussal „felvértezve” – magyar-német-bölcselet szakos tanárként kijött az egyetemről, az ősi bencés életforma állt előtte. Kamaszokat készít fel a tudomány segítségével, saját nevelői példája által, pályafutásukra. A dátum jelképes: 1939 ősze. A béke véget ér. Tábori lelkészként egy hadikórházban lát el szolgálatot, majd a szovjet megszállás után, Slachta Margit tanácsadójaként, koncepciós perben elítélik, és a brjanszki erdő egyik lágerébe hurcolják. A börtönben éri a felismerés, őt idézem: „Én nem diákokat fogok tanítani, ahogy elterveztem. Nekem az lesz a dolgom, hogy tartsam a lelket fogolytársaimban. Ez volt a hivatásom a lágerben tíz évig. Ezért voltam én a legboldogabb ember az egész Szovjetunióban, mert rám talált az életfeladatom” – emlékezett. Neki köszönhetően a raboknak hihetetlen helyeken, elképesztő körülmények között is lehetőségük volt szentségekhez járulni, gyóntatott és kiszolgáltatta az Oltáriszentséget. Ott volt a haldoklók mellett, a depresszió által környékezett társainak gyakran mutatott irányt, és megmutatta azt, hogy a lehetetlennek tűnő körülmények közepette is van remény és esély a túlélésre. Mindenki mellett ott állt, akinek erre szüksége volt. Arról, hogy az éhségnek, hidegnek, erőszaknak kiszolgáltatott pap honnan merített erőt a Gulágon, így felelt, idézem: „Nekem az élet mindig olyan feladatokat adott, amelyek meghaladták a képességeimet. Vallásos voltam, kértem a Jóistent, hogy segítsen. A Jóisten olyan fantasztikusan segített, hogy én nem értem rá kételkedni benne.”.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Ma este egy nagyszerű vállalkozásnak lehetünk tanúi. Egy ilyen bonyolult és összetett, mégis végtelen tisztaságában nagyszerű, az élet szeretetének és tiszteletének humorával átszőtt történetet hitelesen megjeleníteni a színpadon, szerzőnek, rendezőnek és színésznek is hatalmas feladat, megrendítően nagy kihívás. Köszönjük nekik, hogy mégis vállalkoztak erre, és ebben a formában is hírt adnak Placid atya történetéről, és segítik most – a kommunizmus áldozatainak emléknapján – közös emlékezésünket. Köszönjük mindazoknak, akik a mai találkozás lehetőségét biztosították, ennek az előadásnak a létrejöttét elősegítették.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A kommunizmus áldozatainak emléknapján Placid atya kapcsán azt is tudatosítani kell, hogy ő nem csupán áldozata, de túlélője és ez által tanúja lett a kommunizmusnak. Mindaz, amiről tanúságot tett, és mindaz, amit életével tanított, reményt és bizonyosságot adhat a XXI. század emberének is. Reményt mindenekelőtt arra, hogy a maga helyén, a maga idejében, azok között a keretek között, amelyeket Isten szabott, végig tudja futni a neki rendelt pályát, megélheti azt az időt, amelyet a Földön kapott. Bizonyosságot, hogy az ember élete túlmutat önmagán: az összetartozásban egymással, közösségeinkkel, a nemzet egészével. Reményt és bizonyosságot, hogy amint Placid atya mondotta: „Az utolsó szó a Jóistené.”. Ezzel a reménnyel és bizonyossággal kívánok Önöknek a mai estére méltó emlékezést és nagyszerű találkozást egy egyedülálló élettörténeti hőssel, Olofsson Placid atyával.

Köszönöm a figyelmet!