Tisztelt Elnökasszony!

Államtitkár Úr!

Tisztelt Képviselőtársaim!

Polgármester Úr!

Főispán Úr!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Március 15-ét, a magyar szabadság napját, közös szabadságunkat ünnepeljük 177 év után is. A márciusi ifjaknak nem volt egyszerű dolguk. Jókai Mór a legnagyobb nehézségeket így fogalmazta meg. Idézem: „Könnyű más városnak forradalmat csinálni, tudja, mit tegyen? Legelőször is elkergeti a kormányát, körülveszi a parlamentet; de hol vegyünk mi kormányt és parlamentet, mikor a kancellárunk Bécsben van, a parlamentünk pedig Pozsonyban.”. Azóta ez megoldódott. Március 15-e vértelen és sikeres forradalmának köszönhetően oldódott meg, hiszen március 15-e valóban egy, az azonnali sikerrel együtt járó forradalom volt, kávéházi reggelivel, korai indulással, kokárdatűzéssel, lelkes egyetemistákkal, a sajtó lefoglalásával a cenzúra megszüntetése érdekében, égő kanóccal, az ágyúk mellett álló tüzérekkel és reszketni méltóztató helytartótanáccsal, Táncsics kiszabadításával, majd nagygyűléssel a Nemzeti Múzeum előtt, este pedig díszelőadással a színházban. Volt néhány hónap, amikor úgy tűnt, lesz béke, szabadság és egyetértés. Felállt az első felelős minisztérium, megválasztották az új országgyűlést, az áprilisi törvények feleltek a márciusi követelésekre. Széchenyi közlekedési miniszterként elkészítette az ország első vasútfejlesztési tervét. Ám amikor a hazát megtámadták és harcolni kellett a szabadságért, akkor Magyarország a sarkára állt. A vértelen forradalomból véres szabadságharc lett. Vannak pillanatok, amikor küzdeni kell, és a magyar szabadságharcaink története megmutatta, hogy ebben a helyzetben, ezekben a helyzetekben ez a nemzet és az ország nagyon tud küzdeni. Tudtunk küzdeni fegyverrel a kézben, és még tudtunk küzdeni azután is, amikor már úgy látszott, hogy mindennek vége. 1848-ban, amikor el akarták venni a nemzet frissen kihívott szabadságát, akkor talpra állt a magyar, és katonai sikereink a tönk szélére sodorták Európa egyik legrégebbi és rendíthetetlennek látszó birodalmát. A kézcsók sokba került Ferenc Józsefnek, az orosz segítséggel két évtizedre kiírta a Habsburg Monarchiát az európai hatalmak sorából. Mi pedig Világos után is kitartottunk. A fegyverletétel után más formában, a passzív ellenállással folytatódott a küzdelem, amely végül elvezetett a kiegyezéshez. Ha nem is sikerült akkor elérni, hogy mi döntsünk az ország sorsáról, azt a kiegyezéssel elértük, hogy Magyarországról legalább a magyarok nélkül ne lehessen dönteni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Lévay Józsefet idézem: „Ha az embereknek csak setét oldalát, embertelenségét és bűneit tartanók szemünk előtt, meg kellene gyűlölnünk az emberiséget. De vajon nem lennénk akkor önmagunk is gyűlöletre méltó embertelenek? Rögtön indulok íróasztalomtól szüleim sírját látogatni, hogy a halottaktól tanuljam szeretni az élőket.”. Ezt írta naplójába 1893 szeptemberében, az akkor pályája delelőjén álló népszerű költő, vármegyéjének és városának megbecsült, köztiszteletben álló polgára. Nemzeti ünnepeink és megemlékezéseink kijelölik, kik azok az előttünk járók, akiktől tanuljuk, tanulnunk érdemes az életet. Olyanoktól, akik naggyá tették ezt az országot. Olyanoktól, akik elhozták a szabadságot, és olyanoktól, akik elhozták a nemzeti függetlenséget. Megemlékezésünk az 1848-as eseményekre és arra a nagy nemzedékre, amelynek Lévay József egyik oszlopa volt, a haza és a szabadság szeretetének kifejezése. Hol sírjaik domborulnak, álló imádság mellett mondjuk el szent neveiket. Lévay József különösen is méltó a tiszteletünkre és figyelmünkre. Korának egyik nagy költője együtt élte meg nemzetével azt a hét évtizednyi távolságot, amely a márciusi ifjakat a trianoni nemzedéktől elválasztotta. Abban az esztendőben született, amelyben a reformkor, gróf Széchenyi István nevezetes felajánlása a Tudós Társaság létrehozásáért, és abban az esztendőben halt meg, amikor az első világháború utolsó éve kezdődött. A pálya, amit befutott, egy küzdelemben erős, alkotni tehetséges, szabadságában összetartozó nemzedék pályája. A vármegye különféle tisztségeit viselve sokat tett azért, hogy ez az ország öles léptekkel juthasson előre, hogy Miskolc várossá legyen és a vármegye mindenkinek az otthona lehessen. Versei egy nemzedék szívében visszhangzottak. A nemzet, mint akkor mondták, közbánatai és közreményei mellett az örök emberiről szóltak. Az ünnep évről évre a köszönetmondás ideje is. A vármegye polgárainak szolgálatában eltöltött hosszú évtizedeket köszönjük meg a Lévay József nevével alapított díjjal. Nagy jelentőségű, az egész vármegyét gyarapító, nagy horderejű teljesítményekért ítélik oda ezeket az elismeréseket. Ezek a díjak mutatják meg azt is, hogy még ha könnyebb korban élünk, akkor is, e kor nemzedéke is megteszi a magáét, hogy az ország előbbre jusson, hogy ez a település, az a közösség, ahol élünk, otthonunk, hazánk és saját közösségünk legyen. Köszönet a díjazottaknak. Köszönöm, hogy együtt ünnepelhetünk. Köszönöm a meghívást, és szívből gratulálok a kitüntetésekhez!