Facebook Instagram Fidesz

2019. március 14. / Gábor Áron emlékmű

Március 15. – Megemlékezés a II. kerületben

Tisztelt Polgármester Úr!

Tisztelt Képviselő Hölgyek és Urak!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! 

 

Babits Mihály 1910-ben a fogarasi gimnázium értesítőjében így magyarázta diákjainak a történelem fontosságát: „Az emberi öntudat alapja az emlékezet; a nemzeti öntudaté a történelmi emlékezet. Testemben egy parány sincs abból az anyagból, amiből hét évvel előbb voltam: de ugyanaz vagyok, mert emlékezem. Éppígy; ma senki sem él azokból, akik 200 éve éltek e hazában: de ugyanaz a nép vagyunk, mert emlékezünk. A jelent csak a múltból lehet megérteni: a jövőt csak a múlt alapjára felépíteni.”. Tovább gondolva Babits szavait elmondhatjuk: ünnepelni és emlékezni nem csak szükséges, de egyszerűen kötelesség. Parancs: a megmaradás parancsa, minden nemzet számára.

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

 

Ezért jöttünk emlékezni. Emlékezni azokra, akik 171 évvel ezelőtt, azokban a nevezetes napokban a közös szabadság útját járták. 

 

A márciusi ifjakra, akik a bécsi forradalom hírére félresöpörtek minden óvatoskodást, minden mérlegelést és a maguk forradalmát megvalósították. 1848. március 15. új folyást adott a történelemnek, azóta is élő példát ad bátorságból és hősiességből. Ezek a fiatalok azonban nem csak március 15-én, a forradalom kitörésének napján voltak bátrak. Amikor arra volt szükség, bátran szolgáltak. Petőfi Sándor és Vasvári Pál a csatatéren esett el. Többen legalulról megjárva a ranglétrát, katonaként harcolták végig a szabadságharcot, s ha kellett, kényszersorozást és fogságot szenvedtek a hazáért. Voltak, akiknek bujdosniuk kellett, s az életük egy hajszálon függött.

 

Emlékezni jöttünk az első felelős magyar kormányra, amelynek nem csupán elsősége, de összetétele is olyan örök mércét jelent, amelyet minden kormánynak szem előtt kell tartania. Ebben a kormányban egy asztalnál ült gróf Széchenyi István és Deák Ferenc, Kossuth Lajos, báró Eötvös József és a miniszterelnök, gróf Batthyány Lajos. Ritkán ejtünk szót az általuk elvégzett munkáról, pedig jól mutatja meg, miként épült volna fel a jogok kiterjesztése által megújult és – amint akkor mondták – egy testté forrt magyar nemzet új otthona, a polgári Magyarország. Elég, ha itt és most Széchenyi vasútfejlesztési terveire, Eötvös tanügyi reformjaira vagy éppen a Kossuth-bankóra gondolunk.

 

Emlékezni jöttünk az első honvédsereg katonáira. A hivatásosokra, akik Csehországból, Galíciából, Itáliából próbáltak meg hazaszökni úttalan utakon, kimondhatatlan szenvedések és rettenetes áldozatok árán. 

 

Az önkéntesekre: pesti egyetemistákra, fiatal gimnazistákra, parasztemberekre, a német és zsidó eredetű polgárokra, szerb és „tót atyafiakra”, a vármegyei nemességre és országos főrangokra, akik nem csak pénzüket és zabjukat adták oda a hazának, hanem – ha kellett – az életüket is. 

 

Honvédekre, akik csatáról csatára tanulva, visszavonulás és vereségek közben formálódtak egységes igazi hadsereggé. Olyan hadsereggé, amely képes volt saját erejéből az ország csaknem teljes területéről kiverni a világ legjobb hadseregét, és csak a világ legnagyobb hadseregének csapatai előtt tette le a fegyvert. Emlékezünk azokra, akik megsebesültek vagy megrokkantak, kemény küzdelemben elestek a csatatéren vagy becsületüktől megfosztva a vesztőhelyen áldozták életüket – a hazáért.

 

Ennél az emlékműnél külön is emlékeznünk kell Gábor Áronra, aki túl a nagyszerű eszméken, túl a gyújtó szavakon, nagyon is észszerűen tudta felmérni, hogy milyen lehetőségei vannak szűkebb hazájában a szabadság ügyének a szolgálatára, és mire megy ő a maga tehetségével, a maga erejével és emberségével a lehetőségei valóra váltásában. Megtalálta azokat az embereket – mesterembereket, katonákat, munkásokat, fuvarosokat –, akikkel együtt dolgozva Háromszék szinte a maga erejére támaszkodva döntő befolyást tudott gyakorolni az erdélyi hadszíntér küzdelmeire. 

 

Az a 72 ágyú, amelyet az általuk felállított üzemben gyártottak, hatalmas erőnek számított a forradalom időszakában. Az a seregtest pedig, amelyet Háromszék szó szerint a semmiből állított fel, a legválságosabb pillanatokban meg tudta akadályozni, hogy a császári és királyi hadsereg Nagyváradra előre törve harapófogóba foghassa Debrecent. Gábor Áron nem csak a műhelyben volt vezető, embereit az orosz seregek ellen vezetve találkozott sorsával.

 

Emlékeznünk kell arra is, hogy sem Világoson, sem Aradon nem ért véget a magyar szabadság ügye, mert a nemzet hihetetlen áldozatok árán és hihetetlen áldozatokat követően sem adta fel. Bár fegyverrel a kézben már nem lehetett tovább harcolni, de a passzív ellenállás lehetősége a szabadságharc elbukása után is megmaradt. A rendeletek és az adófizetés elszabotálása, a hivatalnokok és a hatóságok félrevezetése, bujdosók rejtegetése, és nem utolsó sorban a szabadságharc emlékének ápolása olyan helyzetet teremtett a Habsburg adminisztráció számára, amelyből a kiegyezés volt az egyetlen lehetséges út.

 

Magyarország fékentartásához és az adó beszedéséhez nagyon sok szuronyra volt szükség – ez erőn felüli kiadásokat jelentett még a Habsburg Birodalom számára is. Az út elvezetett a kiegyezéshez, amelyet bár a magyar történelemtudományban sokan sokféleképpen ítélnek meg, de nem lehet kérdéses, hogy a kiegyezést követő évtizedekben Magyarország mindent elért, amelyet fejlődésben, előrehaladásban és előrelépésben néhány évtized alatt az első világháborút megelőzően elérhetett. 

 

És emlékeznünk kell arra, hogy az azóta elmúlt 171 esztendőben, amikor a magyar szabadságért kellett küzdeni, s amikor hosszú elnyomatás után az utcák újra megteltek a szabadság levegőjével, az első gondolat mindig 1848. március 15. volt!

 

Emlékezni jöttünk, mert tudnunk kell, hogy a szabadság nem örök és nem állandó. A szabadság olyan út, amelyen járni kell. Levegő, amely nélkül nem lehet élni, és még rabságban is szüksége van az embernek a saját belső szabadságának megőrzésére ahhoz, hogy ne vesszen el. A szabadság ezért lehetőség, hogy megtegyük mindazt, amit önmagunkért és egymásért szükséges megtennünk. Lehetőség a helyes cselekvésre, amely méltóságot ad az embernek. 

 

Mi maradt nekünk? – kérdezhetjük a mai Európában, és azt mondhatjuk, hogy az biztos, hogy mi megmaradtunk egymásnak.

 

Köszönöm a figyelmet!

Továbbiak

2019. március 13.|Várkert Bazár

Március 15-ei díjátadó

Tovább
© Minden jog fenntartva, 2023
Adatvédelmi tájékoztató