Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Köszönöm szépen a meghívót! Amikor láttam a konferencia címét, hogy „Mit köszönhetünk a keresztény kultúrának?” akkor annyira kézenfekvő volt a Brian életével összefüggő hasonlat, hogy láttam a programot, hogy egy ember fog előttem beszélni, tehát csak egy valaki „sütheti el”, amit én akartam. Örömmel vettem, hogy ez megtörtént. Így ahelyett, hogy az első gondolatként ugyanazt elmondanám, amit már Elnök Úr itt, előttem elmondott.
Először is a témával kapcsolatosan szeretnék egy megszorítást tenni. Hiszen mindig, amikor kereszténységről, kereszténydemokráciáról beszélünk, akkor a két kérdés összekeverhető, és a kettőnek a teljes összekeverése elsősorban a politikai vitákban ellenfeleinknek adja meg azt a lehetőséget, hogy minden kereszténydemokrata jó keresztény-e. Én ezt egy pillanatra sem szeretném állítani. Fontos, hogy vannak olyan határok és korlátok, amiket tartani kell. Ezek nemcsak a szárazföldön és a tengeren vannak, hanem az eszmék szinte végtelennek tűnő univerzumában is. Itt a 20 perces rendelkezésre álló időt éppen ezért, erre tekintettel, a téma lényegére fókuszálva próbálom majd kihasználni.
Tisztelt Konferencia!
Kozma Imre atya a rendszerváltoztatás idején egy hasonlatot említett. Azt mondta, hogy olyanok vagyunk, mint azok az emberek, akik egy lebombázott ház pincéjében ülnek, és a harcok múltával ki kell ásniuk magukat, de az elején még nem nagyon ismerik a kivezető utat.
Negyven év ideológiai alapú rombolása – vagy modern és divatos szóval –, dekonstrukciója a nemzet életének legtöbb területén egészen nyilvánvaló nyomokat hagyott. A politika és az államigazgatás mindennapi praxisának alapjaival csak a rendszer örökösei rendelkeztek, ezért mindazoknak, akik demokratikus meggyőződéssel érkeztek 1990-ben vagy azt követően a közéletbe, azoknak újra kellett tanulniuk a közéletet és a politikát. A falurombolás kádári gyakorlata – ami lényegesen pusztítóbb volt, mint a szintén borzalmas ceausescui elmélet – tönkretette a vidéket. Nem ismertük a sajtó és az üzlet sok sajátos és időnként piszkos fogását és zsákutcáját, amelyet korábban a boldogabb múlttal rendelkező országok a második világháborút követő 4 és fél évtized kapitalizmusa során már megismerhettek, és éppen ezért szabályok közé is szoríthattak. Ezért újra kellett kezdeni 30 évvel ezelőtt mindent.
Harminc éve szabadon! Ez igaz az egyházakra, és általában is igaz a hit kérdéseiben. Egyes elkötelezett emberek által komoly, esetenként egészen komoly áldozatok árán fenntartott szellemi légbuborékokban élhettek túl a kommunista 4 évtized alatt közösségek, olyan szellemi vagy kifejezetten lelkiségi mozgalmak, amelyek a templomok falain belül a diktatúra legborzalmasabb időszakában is életben maradhattak. A 40 év alatt a kereszténység a legnagyobb csalásként szerepelt a történelemórákon, és az egyházak ezek terjesztői-, kizsákmányolói-, egy letűnt kor fenntartóiként ábrázoltattak.
A keresztény tanítással kapcsolatban egészen elképesztő legendák keringtek. Ezekből időnként egyet-egyet mind a mai napig hallhatunk, és gyakran megteszik és a mai napig is a kereszténységgel szembeni fegyverek közül ez talán az egyik leghatásosabb, hogy az egyházak tagjai által elkövetett bűnök alapján az egyházat akarják megítélni. Az elmúlt három évtized építkezéssel telt, noha ez sem volt könnyű, és ez az út sem volt mindig egyenes. Ezért azt mondhatjuk, hogy ez az építkezés tart bár 3 évtizede, de a teljes áttörést nem hozta meg. Az emberek jelentős részének talán alkalma sem volt, hogy megfelelő keretek között találkozzon a kereszténység tanításával, és sokaknak nem adatott vagy nem adatik meg egy élő közösséghez való tartozás lehetősége.
Magyarországról ma csak Nyugat-Európa országaihoz hasonlítva jelenthető ki, hogy egy keresztény ország, a hitében egy keresztény ország, de az egyértelműen kijelenthető, hogy egy keresztény kultúrájú ország. Ez megmutatkozik nem csak államberendezkedésben, de abban a szabadságfokban is, amelyben az emberek élnek, és amelyet az emberek elvárnak egymástól és egymással szemben is többnyire tanúsítanak.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A kereszténység emberképe szerint mindenki fontos, egyedi és megismételhetetlen, Istentől kapott küldetése van, ami a többi emberhez szól. Fontos, hogy a keresztény emberkép szerint az egyén és a közösség viszonya kölcsönös. Tartozunk valahova, van közünk egymáshoz.
„Adjatok egy fix pontot, és én kifordítom sarkaiból a világot!” – mondta állítólag Archimédész, amikor feltalálta a csigasort, és hatalmas oszlopokat kezdtek ezzel emelgetni. A keresztény ember hatalmas élménye a szabadság, amellyel a hitre támaszkodva kiforgathatja a sarkaiból a világot. Ez a szabadság mindenekelőtt belső szabadság. Olyan belső szabadság, amely egyébként független attól, hogy valaki diktatúrában vagy pedig szabadságban él. A feltámadásba vetett hit az ember esetében a legnagyobb önzetlenséget is képes előhívni. Ez a feltámadásba vetett hit ellentmond az egyéni érvényesülésnek. Gondoljunk a legnagyobb példákra, például Maximilian Kolbe atyára, aki egy auschwitzi fogolyszökés miatt éhhalálra ítélt nagycsaládos rabtársa helyett önként vállalta a halált!
A kereszténydemokrata politika elfogadja és hirdeti azokat az alapelveket, amelyek a kereszténységből kinőtt kultúra társadalomszervezésének sarokkövei. Egyéni kereszténység és politikai kereszténydemokrácia között azonban éles különbség van. Senki nem állítja azt, hogy aki kereszténydemokrata politikus, az jó keresztény is. Még azt sem állíthatjuk, hogy önmagában az ehhez az oldalhoz való tartozás jobb embereket jelent. Hogy Magyarországon mi a gyakorlat és azt miként ítéljük meg, az egy más helyzet. E tekintetben szerintem jobban állunk, de egy biztos: önmagában felmentést a bűnök alól senki számára a kereszténydemokrata politikai családhoz való tartozás nem ad és nem adhat.
Nem kétséges, hogy a politika korán felismerte a kereszténységben rejlő lehetőségeket – nemcsak az uralkodásra, hanem a társadalmi kohézió megerősítésére is.
Mégis, aki a vezetést Isten kegyelméből vállalta, az nem csupán feladatokat, hanem ezáltal korlátokat is kapott. Lehetett az illető király, egy város bírája, vagy egy szerzetes közösség elöljárója. Uralma nem volt abszolút, elfogadta, tudta, hirdette, sőt hatalmának legitimációja is az volt, hogy valaki áll felette. Feladata, hogy egy jobb és teljesebb élet megélésének lehetőségét nyissa meg a közösség, az általa vezetett közösség tagjai számára – nem csupán anyagi, hanem szellemi és lelki értelemben is ez a feladat rá hárult. Ennek a küldetésnek a vállalása és teljesítése adott számára megbecsülést és méltóságot, ez teremtette meg hatalmának legitim voltát.
A kereszténység azt parancsolta híveinek, hogy adják meg az Istennek, ami az Istené és a császárnak, ami a császáré, azaz: legyenek jó emberek és legyenek jó állampolgárok. Engedelmeskedjenek a világi törvényeknek, és a világi vezetőknek – amíg azok nem kerülnek szembe, nem állnak feloldhatatlan ellentétben Isten parancsával. Egy keresztény ember, éppen ezért még állami parancsra sem válhat tömeggyilkossá, mert ebben az esetben Istennel és önmagával kell, hogy szembekerüljön. Ugyanakkor úgy kell élni, hogy a közösségi együttműködés és együttélés működőképes legyen!
A marxista történetírás hajlamos a kereszténységet leegyszerűsítve társadalmi rendszerekkel – például a katolicizmust a feudalizmussal, a protestantizmust a kapitalizmussal – azonosítani. Ez azonban a legkevésbé sem helytálló. Böckenförde megfogalmazása szerint a szabadelvű állam, a szekularizált állam olyan előfeltételekből él, amelyeket önmaga nem tud garantálni. És miközben önmaga nem tudja garantálni, sőt, saját maga nem is tudja megjeleníteni, mint az ő értékeit, mégis csak akkor maradhat fenn, hogyha a szabadságot, melyet polgárainak biztosít belülről, az egyes emberek erkölcsi meggyőződése és a társadalmi közmegegyezés szabályozza és erősíti. A szabadelvű állam rá van utalva arra, hogy a társadalmi csoportok, vallási közösségek támogassák, előfeltételeit újra és újra megteremtsék, megőrizzék és megújítsák.
Ez különösen érthető, ha ma például a nyugati világ no-go zónáival vetjük össze a helyzetet, ahol nem érvényesülnek az állam alapvető törvényei, ahol az állam – jogkövető polgárok és megfelelő eszközök híján – nem tudja kikényszeríteni a közös jog érvényesülését.
Robert Schuman francia kereszténydemokrata miniszterelnök és sokszoros külügyminiszter, az Európai Unió alapítói közül talán az ideológia megteremtése szempontjából a legfontosabb személyiség, az egyesült Európa gondolatának megfogalmazója még ennél is tovább ment. Őt idézem: „A demokrácia a kereszténységnek köszönheti létét. Azon a napon született, amikor az ember küldetésévé vált, hogy mulandó élete során az egyéni szabadság, mindenki jogának tiszteletben tartása és a testvéri szeretet gyakorlása révén kivívja az emberi személyiség méltóságát. Soha Krisztus előtt nem fogalmazódtak meg hasonló gondolatok.”
„Ilyen módon” – folytatja Schuman – „a demokrácia eszmeileg és időrendben szorosan kötődik a kereszténységhez. Vele együtt formálódott, korszakról korszakra sok próbálkozáson át, nem egyszer tévedések és a barbárságba való visszahullás árán.”
Tisztelt Konferencia!
Az európai keresztény kultúra egyik legizgalmasabb jelensége az „intézmény és karizma” feszültsége az egyházban. Európa legnagyobb részét a vándorló ír szerzetesek térítették meg, ám ezeket a térítéseket a bencések szervezték meg működő közösségek és egyház formájában. Az embertől emberig terjedő személyes és élő hitbeli kapcsolat, illetve a közösség intézménnyé formálódásának folyamata alapjaiban határozza meg az európai kultúrát mind a mai napig. A közösség kultúrájának kiépítéséhez, mindennapi működéséhez intézményekre van szükség. Az intézmények működtetéséhez pedig emberekre: kódexmásolókra, templomépítőkre, adófizetőkre, polgárokra, vezetőkre. Amikor az intézmény teljesíti hivatását a közösség szolgálatában, akkor maga is előrehalad, tekintélyt sugároz és ezáltal tekintélyt is szerez magának a társadalomban.
Amikor súlyos erkölcsi visszaélések kerülnek előtérbe, amikor az intézmény eltávolodik a köz szolgálatától és önjáróvá válik, akkor, mint ahogyan az egyházakban, jönnek a megújulási mozgalmak. Annak idején így váltak ki a bencésekből a ciszterek, a ciszterekből a trappisták. Így jön létre a ferences és a domonkos rend, majd pedig a jezsuiták közössége. Van, amikor egyházon belül meg lehet oldani az intézményi oldal által keltett problémát a hit területén, és van, amikor egyházszakadásra kerül sor. Van, amikor ezt orvosolni lehet, és van, amikor nem. A folyamat végén azonban így is és úgy is eljutunk a hitbéli megújuláshoz – ha csak a reformációra gondolunk – a szakadás mindkét oldalán, katolikus és protestáns vonalon egyaránt.
Európa a reneszánszok sorozata, amely másfél-két évszázadonként menetrendszerűen újra rajzolta a kontinens arculatát egészen a 19. századig. A rómaiak kulturális értelemben görögökké szerettek volna válni – s közben részben ezáltal rómaiak lettek. Európa a maga kultúráját az antikvitással párbeszédben építette föl: az európaiak mindvégig rómaiak akartak lenni – és így lettek európaiak. Az antik kultúra közvetítésében pedig nem felejthetjük el, hogy a kereszténység szerepe egyedülállóan fontos volt. Végülis ezt adták nekünk a rómaiak…
A közös kulturális alap Európa népeinek életében a kereszténység vagy ahogy Theodor Reuss mondta, a római jog, a görög filozófia és a keresztény kultúra. Európa legnagyobb történelmi erénye a közös alapokon álló lelki és kulturális megújulás képessége.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az európai alapértékek éppen ezért alapvetően keresztény értékek. Hadd idézzem most szándékosan, hosszabban, ismételten Robert Schumant: „Mi különbözteti meg Európát az emberiség nagy családján belül? Európát szabad, parlamentáris demokráciák alkotják. Az igazi demokrácia pedig a kereszténységnek köszönhető. A görög demokrácia az emberek egyenlőségén alapult, amit azonban csak az elitre alkalmaztak. A modern demokráciák azonban minden emberi személy jogegyenlőségét elismerik. A kereszténység először minden ember ugyanazon természetéről: minden ember ugyanannak az Istennek a gyermeke, minden embert ugyanaz a Krisztus váltotta meg, minden faji, színbeli, osztálybeli vagy foglalkozásbeli különbség nélkül. A kereszténység tette a munka és ember méltóságát elismertté és kötelességgé, hogy minden ennek legyen alávetve.”
Úgy folytatja Schuman: „A kereszténység az, amely az embert nemesebbé tevő belső értékek elsőbbségét is elismerte. A szeretet egyetemes törvénye és az irgalmasság tesz minden embert felebarátunkká: ezen nyugszik a keresztény világ minden társadalmi kapcsolata.”
Ez a forradalom fokozatosan ment végbe az Evangélium sugallatára, amely lassú munkával, néha kemény küzdelmek árán formálta az emberi civilizációnkat. A lényegét tekintve a keresztény civilizáció fejlődése nem volt magától értetődő, sem egyirányú; a múlt elhalványodása és a megromlott természetből fakadó rossz ösztönök ránehezedtek és továbbra is hátráltatják a kiteljesedést.
Javaslom, hogy próbálják meg ezt az idézetet valamelyik mai nyugat-európai, önmagát kereszténydemokratának vagy konzervatívnak nevező politikusnak a szájába adni. Ha ez nem sikerül, akkor ez nem biztos, hogy az önök hibája.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Végül néhány gondolat a jövőről... A 21. század a lelkekért folytatott küzdelem ideje lesz. Nem annyira a fizikai értelemben vett háborúké, és ezt szívből reméljük is, hanem a szellemi abszolutizmusra törekvésé. A globalizált világban a fogyasztás csúcsra járatásában érdekelt globális cégek, a birodalmak építésében érdekelt nemzetközi hálózatok, az atomizáció és a lokális közösségek szétmorzsolása felé próbálják irányítani a világot. Európában ezt a szomorú folyamatot látjuk. Sokan azt hiszik már most is, és ennek is láthatjuk jeleit, hogy egy demokráciában is csupán egyféleképpen lehet gondolkozni. Az erős családokat, erős nemzeteket, erős helyi közösségeket, erős demokráciákat, virágzó kultúrákat eredményező keresztény kultúra útjában áll ezeknek a folyamatoknak. Ellenében épült fel mindaz, amelyet II. János Pál pápa a „halál kultúrájának” nevezett. Európa és egyszersmind a keresztény kultúra lerombolásának eszköze lehet a migráció és az iszlám radikalizmus Európába települése is. Aktuálisan Európára nézve ez jelenti a legnagyobb veszélyt. Ne feledjük, a keresztényüldözés – Robert Schuman gondolataival élve – a demokráciából a barbárságba való visszahullással fenyeget!
A 21. század történelmének döntő kérdése az lesz, hogy az európai életmód és a keresztény kultúra védelmében létrejöhet-e újabb szellemi és lelki megújulás, amely kellő hátteret adhat Európa önazonosságának, közösségeinek megerősítésére és védelmezésére. Ha így lesz, akkor az csak Közép-Európa nemzeteinek köszönhetően lehet így. Éppen ezért, hogy így legyen, nekünk kell tennünk.
Köszönöm szépen a figyelmet!
