Tisztelt Rektor úr! Tisztelt Államtitkár Urak! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Konferencia!

Nem csupán a magyar sajtó jelenléte miatt fogok magyarul beszélni, hanem azért is, hogy ne angolul ismételjem el Rektor Úr szavait, hanem magyarul mondjam el nagyjából ugyanazt.

Márai Sándor írja: „Ezer éven át egy kis nép, mely nagyhatalmak állandó viharzónájában él, megtanulja, hogy egyetlen kötelessége van önmagával és a világgal szemben: megmaradni. Túlzással, igazságtalansággal, méltánytalansággal, vad indulatokkal, kegyetlenséggel lehet hódítani; megmaradni csak méltányossággal, türelemmel és arányérzékkel lehet.”

A történelmi tapasztalat valóban az, hogy megmaradni méltányossággal, türelemmel és arányérzékkel lehet. Ebben a szellemben kötöttek szövetséget egymással az Európai Unió alapítói a második világháborút követően lebombázott városok romjai között, sokmillió sírhant felett gyászolva, amint a németek mondják, a nulladik órában, az egyre erősödő szovjet katonai fenyegetés árnyékában.

Nemet mondtak a kontinens sorsát évszázadokon át meghatározó birodalmi szemléletre. Egyenragú államok együttműködését akarták.  Nemet mondtak a totális rendszerek „világboldogító” és „társadalmat alakító” diktatúráira is.

Ez a szellemiség és az elvégzett kemény munka Európa egyik legnagyszerűbb korszakát hozta el: egyfelől a szembenállás felszámolását az Európai Unión belül, az európai közösségen belül, másfelől pedig egy olyan gazdasági virágkort a második világháborút követő évtizedekben, amelyekre Európában hosszú időn át korábban sem volt példa.

Egy olyan korban élünk, amikor éppen ezért a felelős döntéshozatal támaszkodhat nyugodtan a múlt jó tapasztalataira. Azonban mégsem ezt látjuk. Azt látjuk, hogy felelőtlen döntéshozók – Európa polgárait kész helyzet elé állítva – akarják megváltoztatni a kontinens arculatát. Amikor a nemzetközi porond egyes szereplői úgy viselkednek, mintha az Európai Unió nem egy méltányosságra, türelemre és arányérzékre épülő szövetség lenne, hanem egy birodalom, amely lobbicsoportok pillanatnyi érdekei szerint kényszerítheti rá akaratát az egyes tartományokra.

Egy olyan korban élünk, amikor – noha a Lisszaboni szerződés és az Európai Unió működését meghatározó joganyag ezt nem teszi lehetővé – mégis kétségbe vonják az emberek és a nemzetek azon jogát, hogy maguk dönthessenek saját sorsukat évtizedekre vagy akár évszázadokra meghatározó kérdésekről.

Ezek közül a legfontosabb, a legaktuálisabb, a legmeghatározóbb a migráció kérdése. Az illegális migráció Európát sújtó rohama az elmúlt években ezt a vitát emelte a politikai viták középpontjába.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A politika – különösen a választók felhatalmazásából végzett és a választókat szolgáló kormányzati politika – a valóságról kell, hogy szóljon! Arról, hogy miként működik a világ, és milyen lehetőségeink vannak a politika eszközeivel a világ alakítására. Látnunk kell a következményeket, a lehetőségeket és a korlátokat!

Ezen a konferencián – túl az ideológiai és kommunikációs vitákon, amelyek a napi politikai küzdelmekkel együtt járó természetes sajátosságok – a valóság megismeréséről is szó lesz. Itt ma egy megoldandó problémáról tárgyalunk – korunk legaktuálisabb és legnagyobb problémájáról. Olyan emberek gyűltek össze – minden előadót, meghívottat tisztelettel köszöntök a magyar kormány nevében –, akik ennek a szakterületnek kiváló ismerői, és a szakterületek kiváló ismerőiként új szempontokkal gazdagíthatják a közös gondolkodást.

Vendégeink sokféle irányból érkeztek, sokféle nézőpontot mutathatnak fel ezen a konferencián. Ahogyan Konrad Adenauer kancellár egykor találóan megjegyezte: „Mindannyian ugyanazon ég alatt élünk, de nem mindannyiunk horizontja ugyanaz.”

Egészen máshogyan tapasztaljuk meg a mindennapokban a migrációt itt, Magyarországon, Kelet-Közép-Európában, és máshogyan látják azt Nyugat-Európából. Máshogyan látszik a migráció egy egyetemről, a tudomány és az ideológiai harcok legelső vonalából érkezve, vagy éppen egy no-go zóna közelében élve. És egészen biztosan másként gondolnak a migrációra azok, akiknek az otthona a Közel-Kelet háborús övezeteiben van, különösen azok a keresztények, akik életveszélyben töltik mindennapjaikat.

Még egyszer köszönöm mindenkinek, hogy elfogadta a meghívást, itt van velünk, és együtt beszélhetünk tudományos alapokon is a valóságról. Különösen fontos, hogy kimondjuk – újra és újra elismételjük az igazságot – egy olyan világban, ahol a szólásszabadságot nem a tisztelet és a korrektség tereli mederbe, hanem a politikai korrektség fojtogatja.

Köszönjük a Mathias Corvinus Collegiumnak, hogy létrehozták és megteremtették ezt a remek fórumot a találkozásra. Nagyra értékeljük azokat az erőfeszítéseket, amelyekkel a nemzetközi térben is megjelenve a Mathias Corvinus Collegium hozzájárul ahhoz, hogy égető kérdésekről tárgyalhassunk itt, Budapesten barátainkkal a nagyvilágból.

Tisztelt Konferencia!

Rövid bevezetőben csak néhány kérdését szeretném a migráció összetett problémájának érinteni.

Az illegális migrációnak nincsenek egyértelmű nyertesei – legfeljebb csak haszonélvezői. Haszonélvező a filantróp pénzember, aki szívesen ad kölcsönt az általa támogatott és alapvető emberi jogként feltüntetni próbált migráció kezelésére. Haszonélvezője az alvilág, amely a modernkori emberkereskedelem szervezője. Haszonélvezőjének gondolja magát a politikai osztály baloldala, amely elsősorban a menekültstátuszon és az állampolgárságon keresztül új szavazókat remél, azon régi társadalmi csoportok tagjai helyett, amelyek képviseletére eredetileg létrejött, de amelyek mostanra – elsősorban a politikai baloldal mindennapi működése következtében – megszűntek, átalakultak vagy elfordultak tőle. Egész iparágak, amelyek az újonnan érkezők ellátásában vesznek részt, ráadásul mindezt közpénzből teszik. S végül migránsok, akiknek jelentős többsége nem lel igazi otthonra. Nem talál munkát, bár megélhetését egy ideig finanszírozzák, de nem kíván a befogadó társadalom részévé válni, inkább saját képére formálná azt.

A tömeges migráció, amely nem jár együtt integrációval, rossz. Rossz a kibocsátó országoknak, amelyek egész generációkat veszíthetnek el. Gondoljunk Szíriára, milyen sokan hiányoznak most az ország újjáépítésből. Rossz az útrakelőknek: életveszélyes helyzeteken keresztül, a modernkori rabszolgaság elképzelhetetlenül mély bugyraiban vergődve, komoly szenvedések árán kénytelenek vándorolni. És rossz azoknak az országoknak, amelyek adófizetői kifizetik az embercsempészetet, a soha létre nem jövő integrációt, és a közbiztonság összeomlásának költségeit – és ez esetben nem csupán anyagi, hanem a társadalmi károkra is gondolnunk kell.

Az elmúlt évek bebizonyították, hogy a migráció nem megfelelő válasz a demográfiai kérdésekre, nem oldja meg a munkaerő utánpótlásának problémáit sem. Magyarország és a magyar kormány a családtámogatásban látja a megoldást, és ez még akkor is igaz, ha ez a nehezebb út, hogy ha még egy sikeres átfogó családpolitikai koncepció is csak hosszú évek munkája következtében hozhat eredményt.

A migráció egyik legfontosabb kérdése, hogy tartozunk-e felelősséggel a világ kibocsátó területein szenvedőkért? Úgy gondolom, hogy senki nem vitatja azt, hogy a gazdagabb államoknak segíteni kell a szegényebbeket. A kérdés csak az, hogy milyen formában. Milyen felelősségünk van és kikért tartozunk felelősséggel?

Közép-Európa nemzetei a különféle birodalmak különféle típusú függőségeiben élve nem vettek részt a gyarmatosításban – így természetesen alapvetően eltérő tapasztalatokkal rendelkezünk az integráció tekintetében is, mint a valaha volt gyarmattartó államok. Magyarország büszke békefenntartó missziókban végzett tevékenységére, amely nemzetközi konfliktusok feloldásához és a béke megteremtéséhez vezethet a világ számtalan térségében.

Keresztény hit szerint az ember felelős önmagáért, családjáért, közösségeiért és mindazokért, akikért állapotbeli kötelességei folytán felelősséggel tartozik: tanár a diákjáért, orvos a betegéért, polgármester a városáért.

Mindannyian felelősek vagyunk embertársainkért, a Föld sorsáért – de csak lehetőségeinkhez mérten. Ezek a felelősség koncentrikus körei. A magyar kormány természetesen mindenekelőtt a magyar nemzet tagjaiért felelős: a magyar családokért és a magyar nemzet valamennyi tagjáért. Magyarország ugyanakkor maga is kiveszi a részét a világban jelenlévő bajok és szenvedések enyhítésére irányuló közös nemzetközi erőfeszítésekből.

A legfontosabb kérdés azonban a segítség módja. Rosszul segíteni tilos! A rossz segítség, amely nem a valós igényekre ad választ, sokkal több kárt okoz, mint amennyit valójában használ. A migráció támogatása rossz válasz. A magunk mögött hagyott néhány esztendő bebizonyította, hogy a segítséget kell odavinni, ahol a baj van. A migrációt befogadó országok importálták a kibocsátó államok konfliktusait és társadalmi feszültségeit.

Lényegesen kisebb anyagi ráfordítással lényegesen nagyobb eredményeket érhetünk el, ha oda visszük a segítséget, ahol valójában a baj van.

Ahogy Helmuth Kohl kancellár fogalmazott ezzel kapcsolatosan: „A menekülthullám erőteljesen rámutat, ha Európa a maga jólétét, értékeit és felelősségét nem viszi el az Európán kívüli emberekhez, és ha a világban nem veszi ki részét legalább a békés egymás mellett élés megteremtésében, és nem nyújt segítséget, hogy mások segíthessenek önmagukon, akkor az emberek a világ minden tájáról idejönnek majd hozzánk Európába.”

Az üldözött keresztények és más, válságövezetekben élő csoportokat segítő magyar program, a Hungary Helps ténylegesen humanitárius katasztrófákra ad választ és egy jól működő model. A program fontos újdonsága, hogy a támogatást bilaterális úton közvetlenül a kiválasztott közösségekhez juttatjuk el nemzetközi ügynökségek részvétele, közreműködése nélkül. Ennek nagy előnye az adminisztratív költségek lényegesen alacsonyabb szintje, és különösen az, hogy így garantáltan a támogatás a rászorulókhoz jut el.

A Hungary Helps Program a helyi közösségeket szólítja meg a terepen. Konkrét problémák megoldásához nyújt konkrét segítséget: kórházak felszereléséhez, iskolák újraindításához, lakóházak és templomok kijavításához. Egész városok és régiójuk újrakezdéséhez tudunk támogatást adni ebben a formában.

Tisztelt Konferencia!

A migráció ügye mostanra a jogállamiság próbakövévé vált. Ismerjük az ENSZ határozatot, amely az emberi jogokat kiterjesztené a migrációra is. Magyarország – az Egyesült Államokhoz hasonlóan – a nemrég elfogadott határozat aláírása előtt ebből a folyamatból kilépett. Azóta azt látjuk, hogy egyfajta lopakodó jogalkotás keretében újra és újra megpróbálják nemzetközi, sőt uniós egyezményekbe is becsempészni az ENSZ határozatnak a joganyagát.

Az, hogy ez nem a nyilvánosság előtt zajlik, jól mutatja, hogy mire számíthatunk a migráció ügyében Európában, hogy ha az európai parlamenti választások nem küldenek világos üzenetet azoknak a számára, akik az elmúlt években nem tettek semmit a migráció ellen vagy pedig kifejezetten támogatták azt. Ez lesz a legnagyobb tétje a májusi európai parlamenti választásnak.

Mértékadó becslések szerint a migrációnak sok tízmillió fős tartalékai vannak. Ez a népességtömeg alapvetően változtatná meg Európa arculatát, és látható, hogy a gyors integrációra esély sincsen. A folyamat egyetlen lehetséges megoldása a jogállami keretek közötti elbírálása a menekültügyi igényeknek, és a menekültügyi státuszról Európa határain kívül kell dönteni, és csak azt beengedni Európába, aki valóban jogosult a Genfi Egyezménnyel összhangban a menekült státuszra.

A valóság érzékelés fontos része a történelmi tapasztalatainknak. Mi, magyarok, pontosan tudjuk, mennyire fontosak ezek az értékek: mennyire fontos a hit és a szabadság. Magyarország az Oszmán Birodalommal szemben egy nagyjából másfél évszázados önvédelmi harc után bukott el. Nagyjából ugyanennyi időt töltött el az ország harmada oszmán megszállás alatt, s utána még nagyjából egy évszázadig voltunk részesei az oszmán törökök elleni harcoknak. Azt mondhatjuk, hogy az oszmán megszállás mérlege Magyarországon egyértelműen negatív – demográfiai, gazdasági és kulturális értelemben egyaránt. Magyarország a török megszállást követően soha nem került vissza arra a helyre, amelyet azt megelőzően Európában elfoglalt.

A 20. század pedig arra tanít bennünket, hogy a történelmet azok írják, akik nem hajlandóak elfogadni a „geostratégiai kényszereket” és a „megváltoztathatatlan szükségszerűségeket”. Akik a szabadságot, a szólás és a lelkiismereti szabadságot fontosabbnak tartják, mint hogy elfogadják az erőszakot. Akik hajlandók megfizetni a szabadság árát. Magyarország és Európa keleti felének nemzetei nem fogadták el soha, hogy Jaltában a nagyhatalmak a szovjet szférába löktek bennünket.

Nem fogadtuk el soha, hogy egy diktatúra kedvéért száműzni kell életükből Istent és a szabadságot, és azt sem fogadtuk el, hogy a sorsunkról mások döntsenek. Ugyanígy Közép-Európa népei sem fogadták el. Ezt bizonyítja az 1953-as berlini felkelés, az 1956-os poznani tüntetéshullám, és a részben ebből eredő és ennek következtében kirobbant ’56-os magyar szabadságharc, a ’68-as prágai tavasz, a ’80-as évek Szolidaritásának mozgalma Lengyelországban. A hadosztályokkal és stratégiai erőforrásokkal számoló elemzők számára beláthatatlan az a távlat, amelyben ezeknek a szabadságharcoknak sikerült megvédeni a nemzetek szabadságát, és egyértelművé tenni, hogy Közép-Európa népei nem fogadják el a rabságot.

A 21. században nem annyira területszerző háborúkra kell felkészülnünk, hanem arra, hogy a lelkekben igyekszik hódítani mindenki: a fogyasztás növelését erőltető globális cégek, a rájuk támaszkodó államok és az olyan típusú erőközpontok, mint amilyenné a brüsszeli bürokrácia ez elmúlt években kezdett alakulni az Európai Unió egyébként nagyszerű kezdeményezésén belül. A döntő kérdés az lesz, hogy az európai életmód és a keresztény kultúra védelmében létrejöhet-e egy újabb lelki megújulás, amely kellő hátteret ad Európa önazonosságának megerősítéséhez.

Végezetül engedjék meg, hogy ismételten Helmuth Kohlt idézzem, aki talán egyik utolsó írásában így fogalmazott:

„Európa nincs túl jó állapotban. Európa közösségként nagy kihívások előtt áll, Európának és az egyes európai államoknak egyaránt problémái vannak. De az is igaz, hogy az alap, amelyen állunk, és amelyre építeni lehet, mindezek ellenére még mindig nagyszerűnek számít. A kihívásokat és a problémákat meg lehet oldani. Csak bátran neki kell látni a feladatnak – de tényleg neki kell látni!”

Azt kívánom a konferencián résztvevőknek, felszólalóknak, hogy mindaz, ami itt elhangzik, mindaz a közös tanulság, amelyet a konferencia eredményeként következtetésképp levonhatunk, járuljon hozzá ahhoz, hogy bölcs döntéseket hozhassunk a migráció ügyében is.

Köszönöm a figyelmet!