Egy nagy út kezdetén állunk. Bár az alapkőletétel idejére már a legnehezebb dolgokat az építkezésből sokszor sikerült elvégezni. Csak fizikai értelemben az építkezés kezdete, a bonyolult szabályokkal teli világunkban valójában már a legnehezebb szakasz vége. Megszületett az álom, elkészültek a tervek, jó esetben megérkeztek az engedélyek – most már csak építeni kell. Mégis az építkezés kezdetén Isten segítségét kérjük erre a nagy vállalkozásra: a célra, a szándékokra, a munka sikerére.

Most előre tekintünk és üzenünk azoknak, akik utánunk jönnek. Azok, akik építenek, mindig elég magabiztosak ahhoz, hogy üzenjenek: van mondanivalójuk a jövőnek – ennek bizonyítéka az építkezés is.

Újat akarnak maguk után örökül hagyni, amely felettük áll, amely nemcsak időben és térben hordoz nagyobb távlatokat, hanem amelynek üzenete is örökké időszerű. Ugyanakkor tudjuk azt is, hogy minden szónál több üzenet az, amit ez a közösségi ház története során nyújthat majd: esküvői és keresztelői ünnepségeket, elsőáldozási, bérmálási és papszentelési agapékat, hittanórákat, cserkész összejöveteleket.

Tisztelt Ünneplő Közösség!

Az egyházközség mindenekelőtt Ige és az Eucharisztia, a liturgia és az asztal közössége. Hely, amely mindenki számára nyitott, aki Istent keresi, és hajlandó figyelni mindarra, amelyet az Egyház az általa megismert és örök igazságról hirdetni kíván. Hely, ahol társakat lehet találni, akik ugyanazon az úton járnak.

Az egyházközösség pedig a közösségek közössége. A gyermekeké, a hittanosoké, a kórusban éneklőké és a ministránsoké, akik elméletben és gyakorlatban is megtanulják a hit alapjait. Megkapják a mustármagot, amely azután évek múlva terebélyes fává nőheti ki magát.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Ünneplő Közönség!

A szociológusok biztosan tudnának írni egy tanulmányt, hogy mi minden hasznot hajt mindez a társadalomnak. Mennyi adóforintot, mennyi emberi erőforrást állít elő egy ilyen közösség a társadalmi szocializáció terén. Mi azonban tudjuk, hogy valójában mindez megmérhetetlen. Mindaz, ami itt történik, jobbá teszi az életünket, és ami a legfontosabb, megnyitja az örökkévalóság kapuit.

Ez a közösség most bővíteni kívánja az eddig rendelkezésre álló teret. Bővíteni kívánja, mert az összejövetelek kinőtték az eddig használt helyiségeket.

Csak a hit, a megélt és életre váltott hit képes kultúrát létrehozni. Az évszázadokon keresztül épített templomok, a hideg és nyirkos kolostorszobákban, sok-sok életen át lemásolt kódexekben megőrzött tudás, a gregoriánnak a liturgiában újraértékelhető dallamai, vagy éppen a jáki templom mögött nem pusztán egy intézmény hatalma vagy akár az egyház nagysága testesül meg, hanem a keresztyén hit ereje. Az, hogy az életünk túlmutat a földi világon. Az, hogy mindannyian testvérei vagyunk egymásnak. Mindebből pedig az is következik, hogy tennünk kell egymásért. Aki tudja, hogy milyen elviselhetetlen tud lenni valakinek a hiánya miatt érzett fájdalom, az nem csupán az emberi érzések mélységét tapasztalta meg, hanem az időnként borzalmas szenvedésekkel együtt járó kegyelem is az osztályrésze lehet.

Az anti-kultúrák világában, a kultúrák keveredésének idején, a hit tagadásának évtizedeiben csak nehezen születhet újjá kultúra.

Európa ma bajban van. Nem élünk könnyű időket – bár valószínűleg az emberek sohasem érezték úgy, hogy könnyű időket élnek. Minden nemzedéknek meg van a maga feladata, küzdelme és küldetése.

Sokan azt mondják, a meccs lefutott: Európa megváltozik, el kell fogadni és alkalmazkodni kell hozzá. A Közel-Kelet keresztyén közösségeinek sorsa jól mutatja, hogy – miközben a világban évről évre nő a keresztyének száma – ha nem sikerül ezeket a folyamatokat itt megfordítani, akkor kontinensünk belátható történelmi távlatban keresztyének nélkül marad, és velük együtt Európa is. Új népek, új hitek állnak a helyünkre. Más hon áll a négy folyam partjára, más szózat és más kedvű nép.

Mi azonban azok közé tartozunk, akik úgy gondolják, hogy van remény. A remény forrása mindenekelőtt a hit, a hitből élő közösségek. A közösségek, amelyekben otthonra lelhetünk, és amelyek az idők jeleit hordozzák az emberek számára. Az egyházi iskolák, amelyek nem csak hatalmas erőfeszítésekkel, de komoly lelki és szellemi erők mozgósításával működtetik felekezeteink. A remény forrása ez a közösségi ház is, amelyet tevékenysége szentelhet majd meg.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A kormány azt tartja a legfontosabb feladatának, hogy lehetőséget nyisson a gyarapodásra és a megmaradásra. Ezért születnek családbarát intézkedések, és ezért az egyházaknak talán könnyebb ma feladataikat, küldetéseiket teljesíteni.

De azt is tudnunk kell, hogy ennek az országnak és ennek a nemzetnek a megmaradáshoz ilyen közösségekre van szüksége.  És közösségeket egyetlen kormány sem építhet.

Azzal segíthet, amivel tud, és amit tenni lehet, és örülhet annak, ha ez a segítség – sokak erőfeszítésének és elkötelezettségének köszönhetően – eléri célját és a remény beteljesül.

Ezt a beteljesüléssel együtt járó örömöt kívánom most mindannyiunknak.

Köszönöm szépen a lehetőséget!