„Ahhoz, hogy a keresztyénség a mai kor nagy küzdelmeiben, a materializmus, a hitetlenség, az atheizmus, a felkorbácsolt indulatok és szenvedélyek háborgó tengerében diadalmasan állhassa meg a helyét, ahhoz nem gépies hitre, ahhoz nem lélek nélkül elrecitált formulákra, ahhoz élő hitre van szükség” – figyelmeztetett gróf Tisza István a „Protestáns hit és felvilágosodás” című művében.

Mártírhalála után 100 és fél esztendővel elmondhatjuk: ez az intelme ma is időszerű, sőt, mondhatjuk, a lepergett történelmi idő távlatában, látva a 20. század megpróbáltatásokkal teli idejét, látva hitvallóink és vértanúink példáját, talán ma még jobban értjük e sorokat, mint a kortársak érthették. A történelem ott hasonlít a szavakra. Csak az élő hit adhatott erőt és hitet a mellőztetésben és a száműzetésben, a halál völgyében járva, a gulágon és az Andrássy út 60-ban. Csak az élő hit adhatott erőt és hitet a kádári diktatúra lelket próbáló lelketlensége idején. Csak az élő hit adhatott hitet újra és újra az újrakezdéshez.

Ha érteni akarjuk, hogy milyen nagy jó történt velünk Debrecenben 10 esztendővel ezelőtt, akkor emlékeznünk kell azokra az időkre, amikor hűségesnek maradni komoly áldozatokkal járt.

Ma egy évtizedet teszünk mérlegre. Tíz évvel ezelőtt a református anyaszentegyházunk újra eggyé lehetett, élve azzal a nagy lehetőséggel, amelyet az újraegyesítés az egyház egész életének jelentett és viselve azt a felelősséget, amellyel egy ilyen nagy vállalkozás létrejöhetett.

Tisztelt Ünneplő Gyülekezet!

Manapság történt Kolozsváron, hogy bejött egy atyafi a konzulátusra, és kérte, idézem: a honfoglalási okiratot. Eltartott egy ideig, amíg a derék ügyintéző rájött, hogy a honosítási okiratról van szó valójában. Tegyük fel a kérdést: vajon csak egy zseniális nyelvbotlásról van szó vagy mélyebb tartalma is van ennek? A honosítás nagy pillanat az egyes ember életében, de nagy pillanat a magyarság életében a nemzet határokon átívelő egyesítése, amely valóban felér egy honfoglalással? A lelkek honfoglalására teremtett keretet az állampolgárság megszerzése.

Ha belegondolunk abba, hogy 10 évvel ezelőtt a református egyház volt, amelyik elsőként jelölte ki az utat akkor különösen büszkék lehetünk arra, hogy a magyar állam követte ezt. Egy évvel később született meg az állampolgársági törvény módosítása, amely lehetővé tette a határainkon túl élő magyarok számára az állampolgárság megszerzését. Ezáltal az az egység, amely létrejött egy évtizeddel ezelőtt a református egyházban, közjogi értelemben az állampolgárság megszerzésével létrejöhetett a magyar nemzet számára is. Utat és irányt jelölt tehát a református egyház, és az állam követte ebben az egyházat.

Mi történt a magyar református egyház egyesülése óta eltelt 10 esztendőben? Nem kellett új honfoglalást végrehajtanunk – inkább honosítanunk kellett magunkat egymás életében. A legvadabb ateista egyházüldözés ideje sem tudta eltávolítani a nemzeti összetartozás kötelékeit – még akkor sem, ha hosszú-hosszú évtizedekig csak a „tűrt és a tiltott” pengeélén táncolva juthattunk egymás közelébe. De mindig tudtunk egymásról, és nem szűntünk meg imádkozni egymásért.

Honosítani kellett tehát egymást: közelebb hozni az intézményeket, intézményesíteni a kapcsolatokat – s tenni mindezt úgy, hogy ne elvesszen, hanem megerősödjön a Lélek ereje az intézményes együttműködés során.

Ebben az ünnepi órában és ezen az ünnepi alkalmon arra is kell emlékeznünk, hogy mindezzel nem csupán egyházunk ügyét szolgáltuk, hanem az egész nemzetegyesítés ügyét is.

Tisztelt Ünneplő Gyülekezet!

Mindannyian ismerjük Illyés Gyula sorait: „Hiszed, hogy volna olyan-amilyen magyarság, ha nincs – Kálvin?” – „A reformáció genfi emlékműve előtt” című versében egyértelműen megadja rá a választ: „Nem hiszem.” Elődeink nagyon sokat tettek hozzá a nemzet életéhez: hozzájárultak ahhoz, hogy megmaradhatott a magyarság, mint közösség. Nemcsak a protestánsok, hanem mindenki más is.

Hosszasan sorolhatjuk, hogy a vizsolyi Bibliának mit köszönhet a magyar nyelv, hogy a debreceni nagytemplom nehéz időkben kétszer is szolgált az Országgyűlés üléstermeként, s hogy a magyar szabadság ügye mindig otthonra lelt a református egyház életében.

A református egyház ma élő tagjai is megteszik a magukét. Intézményeket működtetnek. Iskolákat, ahol egy új nemzedék készül – reményeink szerint – keresztényként és magyarként az életre. Kórházakat, ahol a gyógyulást keresik az emberek, és szenvedésükben is megtapasztalhatják, hogy elkötelezett emberek állnak mellettük, akik hitből merítenek erőt munkájukhoz. Missziókat, amelyekben a szenvedélybetegségek által megkötözöttek keresik a szabadulás lehetséges útját. Missziókat, amelyeknek küldetése a legszegényebbekhez szól: a zsákfalvakba, a szegregátumokba és a hajléktalansághoz vezető missziókról is beszélhetünk. Missziókról, amelyek a világ magyarságához szólnak.

Mindez jól mutatja: a nemzetnek nem csupán egyházi intézményekre van szüksége, hanem élő hitre is. Az élő hit az, amely az egyházat mozgatja. A hit, a remény és a szeretet, amelyet a benne hívők tovább tudnak adni azért, mert kapcsolatban állnak a forrással.

A kormány ismeri és elismeri a református egyház erőfeszítéseit, mindazt, amelyet a magyar emberekért tesz szolgálatként a hit erejéből.

Tisztelt Ünneplő Gyülekezet!

Sosem volt nagyobb szükség arra, hogy a mécsest a tartóra tegyék, hogy bevilágíthassa a házat. Európának új reformációra – lélekben való megújulásra – van szüksége annak érdekében, hogy megmaradhasson: hogy megőrizhessük a keresztyénségre épülő szabadságunkat, emberi méltóságunkat és életformánkat.

A második világháború után Németország első államfője Theodor Heuss mondta, hogy a három domb az, amin Európa elindult az athéni Akropolisz, a római Capitolium és a jeruzsálemi Golgota. Európa és benne Magyarország, a magyar nemzet teljes közössége ebben a keresztény kultúrkörben jött létre. Ebben és ennek köszönhetően tudott fennmaradni. A személyes hit ajándék és kegyelem. A vallásban rejlő kultúra, etika és értékvilág közös örökségünk, mely meghatározza együttélésünk formáit, jogszabályainkat, társadalmunkat összefogó mércéinket, az emberi méltóság keresztény kultúrában gyökerező feltétlen tiszteletét. Ezért volt igaza Antall József néhai miniszterelnöknek, amikor úgy fogalmazott, hogy Európában az ateista is keresztény.

Tisztelt Ünneplő Gyülekezet!

Büszkék lehetünk arra, hogy 2010 óta a nemzeti összetartozás emléknapja is rögzíti azt az összetartozást, amely nem csupán egy nemzeti tragédiára emlékeztet, hanem amely akkor, 90 év után, lassan egy évszázad után azokat az utakat is keresi, amelyek megerősítenek bennünket az összetartozásban, azokat a lehetőségeket is vizsgálja, hogy milyen előnye lehet a magyarság szétszóródottságának a Kárpát-medencében és szerte a világban. Amikor az Országgyűlés az emléktörvényt, a nemzeti összetartozás napjáról szóló emléktörvényt elfogadta, akkor ebben a vitában az előterjesztő Kövér László házelnök volt, az ő talán legfontosabb mondatát idézem a parlamenti előterjesztésből: „A történelmi Magyarország nem támasztható fel. De nem is szükséges, hogy feltámadjon, hiszen él: a lelkünkben, a nyelvünkben, az általunk épített templomokban, emberi kapcsolatainkban.”

Nem élünk ma sem könnyű időket: nagy feladat a modern világ zajában hirdetni Isten igéit. Mi is egy gyarapodó nemzet tagjai vagyunk, így különösen igazak ránk gróf Tisza István szavai:

„Ahhoz, hogy a keresztyénség a mai kor nagy küzdelmeiben, a materializmus, a hitetlenség, az atheizmus, a felkorbácsolt indulatok és szenvedélyek háborgó tengerében diadalmasan állhassa meg a helyét, ahhoz nem gépies hitre, ahhoz élő hitre van szükség.”

Ennek az élő hitnek a hirdetését kívánom az egyetemes magyar református egyháznak.

Köszönöm szépen!