„A XX. századi magyar történelem mérlege: két totalitárius diktatúra, két világháború, Trianon. Egy század, amely nemzetünk történelmében a hazugságok és a megkésett igazságok korszaka.”
A hazugságoké. Ezért kellett a háborút lezáró diktátumot békeszerződésnek, a náci megszállást váltó szovjet megszállást felszabadulásnak, a kommunista diktatúrát népi demokráciának, a forradalmat ellenforradalomnak, az emberek kínzását államvédelemnek, a forradalom miniszterelnökének kivégzését igazságtételnek hazudni.
És a hazugságok mellett a megkésett igazságoké. Ezért válhattak valósággá 1956 követelései a rendszerváltozáskor. Ezért tudta egy nemzet fejét felemelve a forradalom után a kommunista megtorlás áldozatait méltósággal újratemetni éppen 30 esztendővel ezelőtt. Ezért hagyta el az utolsó orosz katona, Silov altábornagy 1991. június 19-én a szuverenitását ezáltal visszanyert Magyarországot, ezért terjesztettük ki az állampolgárságot minden magyarra, bárhol is éljen a világon. Ezért foglaltuk törvénybe a magyar lelkekben mindig is létező nemzeti összetartozás napját, és szintén a megkésett igazságok közé tartozik – egyszersmind a Jóisten humorérzékét is dicséri –, hogy a Magyar Szocialista Párt mai közleményében a kormánypártokat vádolja azzal, hogy igazából „ki akarják törölni a történelemből a nemzetért mártíromságot vállaló” Nagy Imrét. Teszik ezt napra pontosan 61 évvel azután, hogy jogelődjük kivégeztette, majd arccal a föld felé összedrótozva Borbíró Piroska álnéven elkaparta őt, végül szintén jogelődpártjuk több mint 3 évtizeden át a szocialista büntetőjog teljes eszköztárával torolta meg az emberi kegyelet legcsekélyebb megnyilvánulását is a mártír miniszterelnök emlékével összefüggésben.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Vannak pillanatok a történelemben, amikor mindenki tudja, hogy éppen hol volt, mit csinált. A rendszerváltoztatás számos pillanata rögzült így nem csak az akkori felnőttekben, hanem még a legifjabbakban és a gyermekeinkben is. Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése, a nemzeti kerekasztal-tárgyalások megkezdése, a Páneurópai Piknik, a berlini fal leomlása, Tőkés László helytállása és a romániai forradalom reményteli pillanatai, szabad választások, legitim országgyűlés, felelős kormány, szuverenitását visszanyert Magyarország. Megannyi nagyszerű, felemelő és felejthetetlen pillanat.
Ezek a mi közös élményeink 30 esztendő távlatából. Ám mostanra három és félmillió olyan polgártársunk van, aki már a szabad világban született, és akinek mindez már csupán történelem. A nagy kérdés: miként juttatható el hozzájuk a kor üzenete? A távolodó közelmúlt, amely nélkül nem lehet megérteni, helyén kezelni és értékelni a jelent. 1989-90 olyan történelmi csomópont, ahol összefutnak a szabadság útjai, ahol felszínre törtek az addig a föld alá kényszerített búvópatakok, ahol értelmet nyertek fél évszázad szabadságküzdelmei és súlyos áldozatai. Egy pillanat, amelytől megváltozott az élet és egy egész nemzet és az egész posztkommunista térség, Kelet-Közép-Európa újra a saját kezébe veheti a sorsát.
Ma már megvan a történelmi távlat a ’89-’90-es világpolitikai fordulat megítéléséhez. és a történelmi távlat egyre inkább felette áll azoknak a pillanatnyi érzéseknek, amelyek a magyar társadalom rendszerváltoztatáshoz való viszonyát a ’90-es években – s még azután is sokáig – meghatározták.
Ahogy Antall József kormányának megalakulásakor fogalmazott: „A teljes újrakezdés előtt állunk most, tisztelt honfitársaim úgy, ahogyan 1848-ban, 1867-ben, 1918-ban és 1945-ben állt a nemzet.”
A mából visszatekintve a néhai miniszterelnök által helyesen kijelölt történelmi fordulópontokra nézve mutatkozik meg legtisztábban, hogy ’89-’90 esélyét valóra tudtuk váltani, hogy nem kellett az ország szabadsága és a nemzeti szuverenitás teljessége tekintetében kompromisszumot kötni.
Ha belegondolunk ezekbe a történelmi fordulópontokba, akkor az 1848-as forradalom elbukott, a kiegyezés kompromisszuma bár vitathatatlan fejlődést hozott, de a '48-as forradalom vérbe fojtójának magyar királlyá koronázását hozta magával. 1918 után mindent elveszítettünk, amelyet egy világháború után még el lehet, 1945 után pedig a szovjet megszállás és a kiépülő kommunista diktatúra jutott osztályrészül.
Ezért most, amikor lassan 30 éve szabadságban és a jog uralma alatt élhetünk, akkor érdemes egyértelművé tenni, hogy a rendszerváltoztatás vitában a pohár nem félig, hanem teljesen volt tele, legfeljebb nem színültig. A rendszerváltoztatás számtalan létező belső ellentmondása, az igazságtétel elmaradása folytán felhalmozódott, erkölcsi adósság miatt megfogalmazhatók jogos kritikák, de mindezek összességében mégis megkérdőjelezhetetlenné teszik, hogy az elmúlt két évszázad történelmi fordulópontjai közül a rendszerváltoztatás volt az, amelyet ez az ország szabad akaratából jelentős áldozatok árán sikerre vitt.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Eljött az idő, hogy a rendszerváltozás nemzedéke kezdjen beszélni a gyermekeinek, unokáinak mindarról, ami vele megtörtént, amelynek részese, sok esetben alkotója volt.
Ez jóval több mint egy szép hagyomány: kötelesség. Ezzel tudjuk megadni annak a lehetőségét, hogy erősödjön nemzeti közösségünk. A múlt közös küzdelmei bizonyítják, hogy összetartozunk egymással, hogy „minden magyar felelős minden magyarért”, és hogy itt egyszerre és együtt van lehetőségünk és feladatunk, sorsunk és életünk.
Ahogyan szintén az első szabadon választott miniszterelnök Somló-hegyen fogalmazott, idézem:
„Szeretném a lelkére kötni az öregeknek: élményeiket, családi történetüket és emlékeiket adják tovább a gyermekeiknek, unokáiknak! Felhívom az unokák figyelmét arra, ne higgyék, hogy azok az elesett öregemberek, akik esetleg betegségükben néha már terhesek számukra, ne tudnának nekik újat mondani. Csak legyen türelmük őket megkérdezni, meghallgatni, és meg fogják tudni, hogy mit jelent a hétköznapok igaz magyar történelme, az egyszerű magyarok millióinak története; hogyan élték meg a múltat, a harctereket, a háború utáni időket, a Rákosi-rendszert, a Kádár-rendszert. És akkor majd megértik egymást a nemzedékek, akkor meg fogják érteni azt, hogy mit jelent a történelmi, politikai és családi folytonosság. Enélkül nincs magyar nemzet! Ha megszakad az emlékezés, akkor nem fogunk összetartozni, nem tudunk erőt meríteni a múltból ahhoz, hogy a jelen nehézségeit át tudjuk élni.”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Tudnunk és értenünk kell, hogy nem magától értetődően van szabadságunk. Azért van szabadságunk, mert az emberek hajlandók voltak gondját viselni – és amikor lehetőség, vagy ha lehetőség nem is, de alkalom legalább adódott rá, akkor hajlandók voltak harcolni érte. Bár 1956-ban a túlerő leverte a forradalmat, a vérben és bűnben fogant kommunista rendszer halálos sebet kapott.
Az ellenállás, azaz a szabadság iránti vágy, illetve egy teljesebb élet és a közösség keresésének célja mindvégig megmaradt a diktatúra idején. Megmaradt dacára a rendszer kegyetlen keménységének, egzisztenciákat, emberi és családi sorsokat roppantó rettenetes hatalmának. Ma már elképzelhetetlen ereje volt akkoriban egy-egy versnek, novellának, filmnek, szobornak – amely a tiltott és a tűrt mezsgyéjén egyensúlyozva jutott el a nyilvánosság egy részéhez. Ma már elképzelhetetlenül sokat ért egy-egy hittanóra vagy mise, istentisztelet vagy zarándoklat, a hatalom által meggyötört életutak példamutatása, néhány nemzeti műhely, a nyugati magyarság kitartása hazájuk szabadsága mellett, egy-egy szamizdatként terjedő olvasmány. Köszönet érte!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
A szabadságban is lehet a hazugság mellett dönteni köz- és magánéletben egyaránt – de legalább nem kötelező. A következményeket is viselni kell, nemcsak annak, aki a döntést hozta, hanem azoknak is, akikre kihatott. Ez nagyon fájdalmas lehet, de tudomásul kell venni az – alkotmányunkban is helyesen rögzített – igazságot: a szabadság felelősséggel is jár. Nem mások döntenek helyettünk, hanem nekünk, mindannyiunknak kell irányt szabnunk saját hazánknak. Amikor ez nem sikerül, közösen szenvedjük meg. Ezért is lehettek időnként vegyes érzelmeink a mögöttünk hagyott 3 évtized kapcsán, és ezért joggal érezzük úgy, hogy a 2002 és 2010 közötti időszak nem része a rendszerváltozásnak, feloldhatatlan ellentétben áll annak értékvilágával. Mind az akkori kormányzásban részvevők személye, mind az általuk előidézett államcsőd, mind az alapvető emberi jogok, különösen a gyülekezési jog lábbal tiprása a kommunizmus évtizedeivel mutat rokonságot. Mégis volt erőnk másként dönteni, és volt erőnk talpra állni. Ma is sok a nehézség, de egy büszke és emelkedő nemzet tagjai vagyunk, ahol mindenkinek kell, hogy legyen esélye arra, hogy előbbre lépjen, hogy egyről a kettőre jusson.
Azt reméljük, hogy ez az irányítás és a most kezdődő rendhagyó két és fél éves emlékév és a mai emlékezés is közelebb hoz bennünket ahhoz, hogy értékeljük a ma már természetesnek tűnő szabadságot. Értékeljük azokat, akik évtizedeken át úgy küzdöttek érte, hogy neki összesen 13 nap adatott belőle 1956-ban. Hajtsunk fejet ma azok előtt, akik úgy tettek sokat e nemzet szabadságáért, hogy ők maguk sohasem érhették meg azt! Gondoljunk azokra, akik elég bátrak voltak ahhoz, hogy kiharcolják a szabadságot! És harcoljunk azok ellen, akiknek a második világháború után soha nem jutott osztályrészül elnyomás, rabság, vagy diktatúra, de úgy érzik, hogy elmagyarázhatják azt, hogy mit jelent a szabadság azoknak, akik a kommunistákkal szemben megharcoltak érte! A Közép-Európa és benne Magyarország a szabadság hazája és Európa jövője. Ennél többet aligha remélhettünk 3 évtizeddel ezelőtt. Isten áldja és a nemzet óvja emlékét azoknak, akik szabadságunkért hősies áldozatot hoztak!
