Azt mondják, hogy ha Napóleon 1917 elején feltámadt volna, könnyen el lehetett volna magyarázni neki, mi is történik a világban: Európában egy dinasztikus alapon induló háború zajlik a birodalmak között a hegemóniáért. Ha azonban Napóleon 1917 végén támad fel, már a 20. század valóságában találta volna magát.
A jakobinus diktatúra távoli leszármazottjaként létrejött bolsevik diktatúra, amely sosem látott nagyüzemi terrorjával, a civilizáció addigi értékeinek lerombolásával egy elképzelt új világot akart létrehozni, a maga brutális természetével megalkotta az embertelen 20. századot: a totális államok terroron alapuló világát.
A magyarság első találkozása a bolsevik diktatúrával a Tanácsköztársaság volt. Egy rövid, mindössze 133 napos – és meglehetősen dicstelen – epizódja a több mint ezeregyszáz éves magyar történelemnek. E néhány hónap története megmutatta, mire számíthatunk mi, magyarok a totális államoktól, és mire számíthatunk a kommunistáktól.
100 esztendővel az események után eljöttünk, hogy emlékezzünk azokra, akik már akkor a diktatúra ellen harcoltak. Harcoltak itt a Ludovikán is, amint harcoltak mások kisebb-nagyobb fegyveres felkeléseket kirobbantva a Dunántúlon és szerte az egész országban.
Tisztelt Megemlékezők!
Az I. világháború után két évvel a magyar államot évezredes fennálltának a legnagyobb tragédiája érte. Pedig formálisan a világháború végeztével a magyarság régi törekvése vált valóra: Magyarország önálló és független, szabad ország lett. Az emberek a vesztes háború után bíztak az új, demokratikus Magyarország ígéretében. Azonban a Károlyi Mihály-féle népköztársaság a progresszív politika fogságában nem hogy demokratizálni, de működtetni sem volt képes a Monarchiától megörökölt magyar államot.
Szembeszökő volt a politika gyengesége. Annak a politikának a gyengesége, amelynek legitimitása az őszirózsás forradalmat követő napok után – demokratikus választásokon elnyert felhatalmazás híján – gyorsan elpárolgott.
A kormányzat a tagadhatatlanul súlyos, sőt drámai helyzetben különösen gyengén teljesített a belső rend és a külső védelem területén.
Ez a gyengeség végső soron megbénította az állam teljes működését. A politika egyaránt cserbenhagyta az állam megsemmisítésére törő kommunistákkal küzdő rendőrséget, és az ezeréves határainkat megtartani akaró katonákat. Az anarchia, a létrejövő hatalmi vákuum szinte magától értetődően vezetett a diktatúrához.
A Ludovika Akadémia nemzeti intézmény volt. Egyrészt egy közjogi küzdelem tárgya és szimbóluma, amely a Habsburg Monarchián belüli magyar önállóság egyik alapkérdése, az önálló magyar hadsereg körül zajlott. A magyar nyelven folyó, magyar katonatiszt-képzés megakadályozására a mindent centralizálni akaró birodalmi bürokrácia komoly erőket mozgósított.
Így eshetett meg, hogy az 1808. évi országgyűlés által megszavazott VII. törvénycikk – miszerint az akadémia „kizárólag a magyar ifjaknak a katonai tudományokban leendő kiképzésére szolgáland” – elfogadását követően 1831-ig kellett várni ennek az intézménynek az alapkőletételére, és csak a kiegyezés után, 1872-ben kezdte meg rendes működését. Az itt végzett fiatalok méltó nevet vívtak ki a Ludovikának. A nemzet szolgálatában – „A hazáért mindhalálig” jelmondat szellemében – harcolták végig az első nagy háborút.
1919 júniusában is magától értetődő volt a növendékek számára, hogy vállalják a harcot. Az itt végzett fiatalok tudták, hogy kihez, kikhez kell hűségesnek lenniük.
Akkor, amikor az ország nagy része bénultan vette tudomásul a kiépülő diktatúrát, az egyre arcátlanabb és gátlástalanabb, az élet mind nagyobb területére kiterjedő terrort, a magántulajdon elrablását, az állami vagyon teljes eltékozlását, az egyházak zaklatását, nemzeti összetartozásunk és a kereszténységen alapuló ezeréves kultúránk alapvető értékeinek megtaposását, egyéni és közösségi jogaink eltörlését, akkor ezek a fiatalok megtették, ami erejükből tellett.
A felkelés célja az volt, hogy megbuktassa a diktatúrát, s átadja a szociáldemokratáknak a hatalmat, akik azután egyfelől végre kiírják a választásokat, másfelől folytathatták volna a harcot az ezeréves állam területi egységének a védelmében.
A felkelés előkészítetlen volt. Nem voltak meg a siker legalapvetőbb feltételei: hiányoztak a kivitelezhető tervek, a megfelelő eszközök, a kellőképpen elkötelezett, a harcot vállaló társak, mert a megmozdulást nem tudták megfelelő módon megszervezni.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Mégis azt kell mondjuk, hogy ennek a harcnak az üzenete ma is egyértelmű. Ez a harc azt üzeni mindannyiunknak, hogy vannak pillanatok, amikor az áldozatok a hőstetteikkel üzennek a jövőnek. Ami itt történt és amit most majd egy felújított emlékoszlop is üzen a jövőnek, az az, hogy voltak, akik nehezebb időben a legtöbbet, a saját életüket is készek voltak feláldozni a hazáért. A Ludovikán ez az üzenet mindig érvényes kell, hogy maradjon.
Köszönöm a figyelmet!