Kedves Nagytiszteletű Úr! 

Kedves Zoli! 

Főtiszteletű Püspök Urak! 

Főgondnok Urak! 

Esperes Urak! 

Miniszter Urak! 

Tisztelt Képviselőtársaim! 

Tisztelt Polgármester Úr! 

Az Alapítvány Kuratóriumának Igen Tisztelt Tagjai! 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! 

Tisztelt Ünneplő Gyülekezet!

„A földrajzírók, Sosius Senecio, amikor ismereteiket meghaladó dolgokról esik szó, térképeik szélére ilyenféle megjegyzéseket írnak: ’Ezen túl nincs más, csak víztelen sivatag, vadállatok tanyája’, vagy: ’rejtett agyagos föld’, vagy ’szkütha jégmező’, vagy ’jégpáncéllal borított tenger’. (…) A régebbi időkről nyugodtan kijelenthetném én is, hogy ami rajtuk túl van, a csodáknak és a tragédiaírók regéinek világához tartozik, ahol semmi nem biztos és semmi nem bizonyítható be” – Plutarkhosz a Thészeuszról és Romulusról szóló írását így kezdi a Párhuzamos életrajzokban.

Amikor megkaptam a megtisztelő felkérést, hogy nagytiszteletű Balog Zoltán református lelkipásztort és korábbi minisztert laudáljam a Tőkés Alapítvány díjának átvétele alkalmával, az jutott eszembe, hogy az elmúlt szűk másfél évtized, amelyre ismeretségünk és barátságunk visszanyúlik, eseményekben milyen rendkívül sűrű, élményekben milyen egyedülállóan gazdag időszak volt.

Miután Tőkés László-díjról van szó és Balog Zoltán nagytiszteletű úr a díjazott, nyilvánvaló, hogy a kiindulási pont a rendszerváltoztatás időszaka. Az a változásról, amely 1989/90-ben az új időszak kezdetét hozta el a szuverenitás visszaszerzésével Magyarország számára. A rendszerváltó nemzedék tagjai mindig komoly előnyből indulnak a politikában. Részesei voltak egy korszakhatárnak, amely egy nemzet életét alapvetően alakította át. 

Most, amikor a rendszerváltoztatás 30. évfordulójára emlékezik az ország, könnyű felidézni 1989 augusztusát, amikor Balog Zoltán a Németország két mesterséges állama között keletről nyugatra igyekvő, Magyarországon rekedt német menekültek lelkigondozásában vállalt jelentős szerepet.

A Páneurópai Piknik augusztus 19-én, majd a határnyitás szeptember 11-én a berlini fal leomlásához vezetett. Eközben Magyarországon a Kerekasztal-tárgyalások eredménye megnyitotta az utat a szabad választásokhoz, Prágában a bársonyos forradalom a rabot elnökké tette, Lengyelországban az 1979-es pápalátogatás által életre hívott Szolidaritás Mozgalom aratott győzelmet. Erdélyben pedig Tőkés László diktatúrával szembeni bátor kiállása ledöntötte a „hallgatás falát”.

A menyői és a maglódi református lelkipásztor is helyt állt ott és akkor, amikor és ahova Isten állította őket. 

Aligha vitás, hogy a legnehezebb helyre Tőkés Lászlót állította. Mindaz, ami Temesváron történt, egy nemzedék számára jelentette a szabadságot – és bizonyos értelemben jelenti ma is a rendszerváltoztatás katarzisát. Talán sohasem látszott annyira rendíthetetlenül keménynek, bosszúszomjasnak és mindent ellenőrzőnek a kommunista diktatúra Romániában, mint 1989-ben. És akkor egy református közösség egy lelkésszel az élen szembe szállt ezzel az istentelen és embertelen hatalommal, amelynek minden erőszakos eszköz a kezében volt. S nem az következett be, amely a létező szocializmus 70 esztendeje alatt annyiszor. Nem a papot és családját gyilkolták meg, hanem a rendszer bukott meg néhány nap alatt. Tőkés László kiállása örök példája a halált megvető bátorságnak, mindenkor és mindentől függetlenül emlékezésre és kalapemelésre kell, hogy késztesse az utókort. 

A párhuzamos életrajzok csak a végtelenben találkoznak, de rendszerváltoztatás párhuzamos életrajzainak birtokosai közül sokaknak megadatott a földi találkozás is.

Balog Zoltán is lelkészcsaládba született. Mégis, akik ismerik életútját, tudják, hogy a látszólag örökségbe kapott hitért keményen meg kellett küzdenie.

Ahogyan élete is küzdelmes volt. Küzdött szüleivel, küzdött a református kollégiummal. Küzdött a pártállam ellen, és küzdött a társaiért, akik gyári munkások voltak, küzdött teológushallgatóként itthon és Németországban. A küzdelemről tudjuk, hogy megerősíti a hitet.

Amikor a “Ki tud többet a Szovjetunióról?” vetélkedő döntőseként elnyert orosz út során cirill betűs Bibliát csempészett a „földi paradicsomba”, s a küldeményt átvevő – hitéért börtönre készülő – lelkész megkérdezte: „Hiszel-e?”, akkor őszintén tudott tanúbizonyságot tenni. 

Tisztelt Ünneplő Gyülekezet!

A diktatúra vasbeton keretei szűkre szorították a teret – de mégis sokak számára, a bátrak számára nyílhatott lehetőség. Nyílhatott tér munkára és szolgálatra azok számára, akik hajlandóak voltak olyan területeken is dolgozni, ahol más nem, és vállalták a felelősséget önmagukért, közösségükért és családjukért.

A rendszerváltoztatás nagy kérdése az volt a keresztyének számára, hogy „Szabadok vagyunk, de mi végre van a szabadság”? A fogyasztásra, amelyre addig csak meglehetősen korlátozott körülmények között nyílt alkalmunk? A nyugati minták feltétlen követésére? A közösségekkel szemben, illetve sok esetben azok kárára értelmezett individualizmusra?

Balog Zoltán példája bizonyítja, hogy lehet szabadságunk a hitre, a megbocsájtásra, a bűnbocsánatra is. Ahogyan lehet szabadságunk a közösségépítésre, a nemzetegyesítésre, a jó és rossz közötti választásra is. Szabadságunk van, a szeretetre; átéltre, viszonzatlanra, elfojtottra egyaránt. Szabadságunk van itthon maradni és másokat is hazahívni. Szabadságunk van alkotni és teremteni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Miért fordul valaki a közélet, adott esetben a politika felé? Templomhoz nem illő módon a szocialisták őszödi beszédben hallható válasza úgy szól: jobb ez, mint az autófényezés. A polgári oldalon ez a válasz nem egyszerűen kevés, hanem még válasznak sem tekinthető. Mások úgy gondolják, hogy a maguk képére és hasonlatosságára tudják alakítani a világot – és erre anyagi és szellemi tehetségük fényében tesznek kísérletet. S vannak olyanok is, akik számára ez hivatás.

Barsi Balázs atya, aki ferences novíciusmesterként világcsúcstartó volt – két évtizeden át képezte a növendék barátokat – egyszer azt mondta, hogy az igazi hivatást a műkedvelőtől az különbözteti meg, hogy nem csak addig csinálja az elhatározott dolgokat, amíg azok könnyűek. Az igazi hivatások képesek mélyre szállni, megtanulni testben, szellemben és lélekben mindazt, amit tudniuk kell, képesek szembenézni nehézségekkel, szenvedéssel, s vállalni tudják mindazt, amelyet a szolgálat érdekében vállalni szükséges.

Mindannyian ismerünk embereket és életutakat, akik akár jószándéktól vezettetve is, de nem ismerték fel, vagy nem merték vállalni a szolgálatot.

Balog Zoltán már eddig is rendkívül gazdag életútján keresztül láthatjuk, hogy valóban végtelen a tér, amely munkára hív. Felsorolni is nehéz az ő sokrétű aktivitását: a lelkészi hivatás mindennapi feladataitól a cigány felzárkózás ügyén át a 2006-os rendőri brutalitást elszenvedők jogvédelméig, a német kapcsolattartástól az elszakított nemzetrészeken vagy a diaszpórában történő magyar jelenlétig, a német-magyar kétnyelvű gyülekezet vezetésén át a nagypéntek munkaszünetté nyilvánításáig, a konzervatív polgári értelmiség összefogásán át a legnagyobb és leginkább embert próbáló minisztérium hat éven át tartó kiváló irányításáig.

Az a közösség, amelynek Balog Zoltán részese volt a rendszerváltoztatás első éveiben és részese ma is, hivatásként tekintett mindig is a politikára.

Mindenekelőtt megtanulta elméletben és gyakorlatban, amit a politikáról meg lehet tanulni, és megszerezte a hozzá szükséges tapasztalatot. Azonban ez még így sem lett volna teljes, hogyha nem adatik meg a hit kegyelme. Sokan a magyar közéletben Balog Zoltánon keresztül találkoztak először a hittel, a hit szabadságával vagy tértek vissza mindahhoz, amit örökségbe kaptak és keresztségükkel elkezdtek. Közéleti közösségünk azonban ennél többet köszönhet Balog Zoltánnak.

A polgári oldal demokráciára iránti elkötelezettsége a kommunista diktatúra rabságának időszakából származik. Az ország rendszerváltoztatást átélt mai vezetői a diktatúrában is demokraták voltak. Azonban Balog Zoltánnak túlbecsülhetetlen része van abban, hogy kereszténydemokraták lettek. Olyan kereszténydemokraták, akiket valóban belső keresztyén meggyőződés vezérel. 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Balog Zoltán mindig is készen állt a párbeszédre. A jezsuitákkal, akik sajátos bujdosása idején befogadták. Más történelmi egyházakkal, akik olyannyira tudták, hogy megbízhatnak benne, hogy még azt is elnézték neki, hogy református. A cigányemberekkel, akiket lelkészként szolgált. A földi és örök élet határához közeledő idősekkel, éppúgy, mint az útkereső fiatalokkal. 

Balog Zoltán eseményekben gazdag élete és sokrétű küldetése közepette sohasem szűnt meg lelkésznek lenni, sőt elsősorban mindig lelki ember maradt. Se szeri, se száma a közösségeknek, amelyeket lelkészként vagy politikusként alapított, s amelyek mindig egy jó ügy szolgálatára jöttek létre: ifik, bibliakörök, imareggelik, táborok, munkaközösségek.

„A politikának több igazi keresztény kihívásra lenne szüksége. Amikor hiteles keresztény személyiségek azt mondják, hogy erkölcsileg, hitbelileg többet várunk egy ilyen kormánytól, és pontosan elmondják, hogy melyek ezek a dolgok” – hívta fel Balog Zoltán a figyelmet még miniszterként azokra a magasabb elvárásokra, amelyeknek a kereszténydemokrata politikai közösségnek meg kell felelnie. 

 Tisztelt Gyülekezet!

Balog Zoltánnak ezen a héten ez a második kitüntetése. A Családok Angyala-díj és a Tőkés László-díj is azt mutatja, hogy van még remény, mert egy, a legfontosabb értékekről előszeretettel megfeledkező világban az értékeket gyarapító szolgálatnak is lehet elismerése. 

Balog Zoltán élettörténete egy keresztyén ember története. Példa arra, hogy a magunk helyén, a magunk felelősségi körében alázattal, bátran, okosan és kitartóan dolgozva megtapasztalhatjuk a világban mindazt a változást, amelyet lehetséges, sőt magunk is hozzájárulhatunk ehhez.

A magyar közéletben ma sokan lehetnek személyesen is hálásak Balog Zoltánnak. Ugyanakkor – bár nem vagyok egyedül, de – kevesen vannak, akik azt is neki köszönhetik, hogy a közélet szereplői lettek. Miután a földi siker viszonylagos – sokkal inkább látszat, mint mély igazság –, ezért még korai véglegesen megítélni, hogy az én esetemben jó-e, hogy minden így történt, de az biztos, hogy kizárólag Balog Zoltánnak és Szájer Józsefnek az érdeme vagy tévedése, hogy 2010-ben parlamenti képviselő lettem. 

Különösen hálás vagyok a személyes jótanácsokért, lelki segítségnyújtásért, amelyet nekem és másoknak mindig készen állt biztosítani. Azoknak is, akik erre nyitottak voltak, azoknak is, akiknek ezt én kértem – vagy azoknak, akik tőlem elfogadták, hogy amire én már nem tudok válaszolni, ott Balog Zoltánt érdemes megkérdezni.

A lelkészi titok számtalan nehéz és megrázó, de mégis szép és felemelő közös történetet takar.

Végül hálás vagyok a sok közös élményért, amelyek nem esnek a lelkészi titoktartás alá: tusnádfürdői harc a medvékkel és az énlakai küzdelem a bakon maradásért, borozások, református zsoltárok és énekek éneklése pirkadatig. Berlini, brüsszeli, strasbourgi, riói kalandok, Stádium Egyesület és Stádium Bálok. Sok minden, ami nélkül az én életem személyesen is sokkal szegényebb lenne. 

Dolgom tehát voltaképpen könnyű: mind a magyar kormány nevében, mind a református egyház, mind a polgári konzervatív politikai közösség tagjaként, mind pedig személyesen őszinte meggyőződésem, hogy a Tőkés László-díjat Balog Zoltán személyében a légméltóbb ember nyerte el. Isten éltessen sokáig!