„A kommunizmus bukásának és vele együtt a vasfüggöny lebontásának félreérthetetlen üzenete, hogy a kitartás elnyerheti jutalmát, mert a jónak van esélye a rosszal, az igazságnak a hazugsággal szemben.”

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Több mint négy évtizeden keresztül kísértet járta be Európa szerencsétlenebbik felét, a kommunizmus kísértete. A vasfüggöny volt az a mesterséges határ, amely mögött a keletkezésekor is már bukásra ítélt ideológia a kommunizmus nevében uralták az állampártok Kelet-Közép-Európa nemzeteit.

Európa XX. századi tragikus történelme nem volt kegyes a közép-kelet-európai térség országaihoz. A XX. század Európáját nemcsak két világháború, eltiport forradalmak és levert szabadságharcok jellemezték, hanem az az embertelenség és barbárság is, mely népeket, családokat fallal osztott ketté vagy szögesdróttal választott el egymástól. A vasfüggöny határozta meg országaink történelmét, a társadalmi fejlődés irányát negyven éven át. A vasfüggöny családokat, népeket választott el egymástól. A vasfüggöny volt az, ami kettéosztotta az öreg kontinenst a szabadságot jelentő nyugatra és az elnyomás szinonimájává vált keletre, ahol országok, népek éltek az elnyomó kommunista, szovjet világrend rabláncán. Annak a világrendnek a rabláncán, amelyik nem egyszerűen csak a csatlós államok főhatalmát akarta birtokolni, hanem mindent ezekben az államokban. Vasfüggöny. Ez a szó vált Európa megosztottságának és a második világháborútól a XX. század utolsó évtizedéig tartó Kelet-Európa számára elnyomást hozó időszaknak a szimbólumává.

Olyan hatalom uralkodott, a vasfüggönynek ezen a felén, amelyben – mint ahogy azt József Attila is írja: „Számon tarthatják, mit telefonoztam s mikor, miért, kinek. Aktákba irják, miről álmodoztam s azt is, ki érti meg. És nem sejthetem, mikor lesz elég ok előkotorni azt a kartotékot, mely jogom sérti meg.” A kommunista hatalom cinikusságát jól jellemzi, hogy amikor 1961-ben felépült a berlini fal, akkor annak arról Sächsische Zeitung úgy számolt be, hogy ez „a béke győzelme”. Az pedig a kommunista vezetők éleslátását jelzi, jól, hogy Eric Honecker még ezt 1989-ben is azt mondta, hogy „a berlini fal még legalább 100 évig fogja a béke ügyét szolgálni".

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Immáron több mint negyed század telt el azóta, hogy a Páneurópai Piknikkel megkezdődött Európa kettéosztottságának vége, ami a berlini fal leomlásával és a Szovjetunió megszűnésével teljesedett ki.

A Páneurópai Piknik a második világháború után Jalta által ránk kényszerített abnormális világban a normalitáshoz való visszatérés első jele volt. A civilek által szervezett esemény folyományaként végül néhány órára a Németország keleti feléből érkezett – hazájukban boldogulni akaró, de mesterséges államukat elhagyni kívánó – németek szabadon léphettek át az osztrák-magyar határon. Aztán, ahogy a piknik egyik szervezője fogalmazott: „borult a piknik programja, majd egész Kelet-Európa”.

Magyarország ’89 augusztusában azt tette, amit tennie kellett, amit minden szabadságot szeretőnek tennie kell. A Páneurópai Piknik jelentősége éppen abban áll, hogy a nagyhatalmak közötti politikai játszmák mellett, végre a hétköznapi emberek is a történelem alakítóivá válhattak. A Páneurópai Piknik után 3 héttel Magyarország megnyitotta az országhatárokat, amivel az akkor már 40 éve ismeretlen, de az ember alapvető szabadságát tiszteletben tartó, normális állapotot tette véglegessé, amely a berlini fal leomlásával teljesedett ki.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Konrad Adenauer mondta, hogy a múltba tekintésnek csak akkor van értelme, ha az a jövőt szolgálja. Az 1989-90-es demokratikus átmenet, a jog útján végbement forradalom és Németország újraegyesítése ma is inspirációt jelent mindannyiunk számára. Azt az üzenetet hordozza, hogy a pillanatnyi, de az adott pillanatban örökkévalónak tűnő kényszerekkel szemben a jogos szabadságvágy, a demokrácia és a nemzeti önrendelkezés győzelmet arathat. A kommunizmus bukásának és vele együtt a vasfüggöny lebontásának félreérthetetlen üzenete, hogy a kitartás elnyerheti jutalmát, mert a jónak van esélye a rosszal, az igazságnak a hazugsággal szemben.

Noha ma jó okunk van az ünneplésre, mégsem lennénk őszinték, ha nem beszélnénk arról, hogy az elmúlt 25 év Európa egésze és különösen a kommunizmus igája alól felszabadult közép-európai államok – így Magyarország – szempontjából is nem csupán sikereket hozott, hanem nagyon sok nehézséget és csalódottságot is.

Ha a vasfüggöny lebontásának értékelésekor a szabadságot tekintjük mércének, akkor ma örömünk korlátlan lehet. Ha a jólétet tekintjük mércének, akkor az örömünk csak felemás lehet. Ha az igazságot tekintjük mércének, akkor a vasfüggöny lebontása és vele együtt a kommunista rendszer bukása után eltelt negyed század még szomorkodásra is okot adhat. Albert Camus írta: „Diktatúráknak, terrorrendszernek nem szólhat a megbocsátás, legfeljebb azoknak, akik elismerik bűnösségüket, elismerik vétkeiket”. A kommunizmus áldozataiért senki nem kért bocsánatot, a kommunizmus vétkeit senki nem ismerte el. Éppen ezért a kommunizmus és annak fenntartói nem nyerhetnek megbocsátást, a kommunizmus áldozatainak pedig csak az emlékezet hozhat elégtételt.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Jómagam nyolc éves voltam a Páneurópai Piknik és a kommunista rendszer összeomlása idején. Mára felnőtt egy generáció, amelyiknek már az enyémhez hasonló homályos emlékei sem lehetnek a mesterséges megosztottság borzalmas tapasztalatairól, a diktatúráról, az alapvető jogok lábbal tiprásáról. A mi szüleink és nagyszüleink generációjának, ha a vasfüggöny keleti oldalán születtek, a szabadság iránti vágy kifejezéséért szabadságukat, sőt sok esetben életüket kellet kockára tenniük. Mégis, az 1989-ben visszanyert szabadság igazolja, hogy ami 1953-ban Kelet-Németországban, ’56-ban Magyarországon, ’68-ban Csehszlovákiában és 1980-ban Lengyelországban történt, nem volt hiábavaló.