Főtiszteletű Püspök Úr! Államtitkár Úr! Miniszteri Biztos Úr!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Kitüntettek!

Ez a gyönyörű épület, amelyet méltán tekintünk a nemzet házának, példát ad építészetből, múltból és történelemből. Ebben az épületben minden részletnek különös jelentősége van: összművészeti alkotásként és filozófiai értekezésként egyaránt megállja a helyét. A parlamenti folyosó oszlopai tetején álldogáló szobrok azokat a szakmákat, rajtuk keresztül pedig azokat az embereket jelenítik meg, akik munkájukkal, mesterségükkel, tudásukkal építették és gyarapították Magyarországot. Ezek között áll az építész is, akit az Országház tervezőjéről, Steindl Imréről mintázott meg a szobrász. Mi, akik használjuk az épületet, őszinte erőfeszítéseink dacára sem ismerjük kellőképpen a házat. Ehhez – az itt dolgozók szerint – legalább egy évtizedre van szükség, hogy az ember nem feltétlenül hivatásszerűen tölt itt, hanem az épület különböző sarkaival ismerkedve.

Amikor a Pro Architectura díjjal köszönjük meg az építésszakma kiválóságainak a teljesítményét, aligha tehetnénk méltóbb helyen, szebb környezetben, mint a Steindl által alkotott, a nemzet számára megtervezett épületben. Ez a ház egyszerre jeleníti meg a múltat, a vitathatatlan minőséget és örök intelemként szolgál a döntéshozók számára, amely a kisszerűséggel szemben a nagyszerűséget kell előnyben részesíteni, és emlékeztet bennünket a magyar építészet és a magyar építőipar rendkívüli jelentőségére.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az építészek kevesen vannak, Pro Architectura díjasok pedig még kevesebben. Ez egy teljesítményen alapuló exkluzív klub. A díj alapítása óta többen játszottak a magyar labdarúgó válogatottban, mint amennyien ezt a díjat kiérdemelték. Az építészeti hivatás ma ez grófi vagy bárói rangnak minősül. Úgy gondolom, hogy ennek az évről évre történő kiosztása az nem csupán az ország megbecsülését mutatja, hanem egy adott hivatásrend elismerését is a saját legjobbjai számára. A kortárs építészet nagy alkotásokra képes ma is. Ma adjuk át a Puskás Arénát, az elmúlt években számtalan nagy épület újult meg Magyarországon és Magyarország határain kívül is. Ha belegondolunk abba, hogy milyen rendkívüli szervezési munkát igényel egy építkezés, milyen pontosnak kell lenni a tervezésnek ahhoz, hogy a kivitelezés is megtörténhessen, akkor elég csak arra gondolni, hogy a ma átadandó Puskás Arénán több mint 15 ezren dolgoztak. Éppen ezért az építészeknek jó stratégáknak is kell lenniük. Mérlegre kell tenniük mindent, milyen lehetőségekkel, milyen forrásokból, milyen helyi adottságokkal, milyen munkatársakkal és milyen anyagokkal tudnak építkezni. Melyek a kor divatjai és nagy intellektuális vitái. Mi az, amelyben meg kell őrizni a múltat és el kell vetni a jelent. Szerintem nagyon sok ilyen van és még több lesz. S mindezen felül áll a szakma az elkészült mű, az épület. Az épület, amelynek meg kell állnia a helyét és el kell látnia a feladatát abban a térben és időben, amelyre rendeltetett. És itt pedig már semmi más nem számít – a nehézségeket művészettörténészek örökítik és írják meg – csak az építész tehetsége, felelősségvállalása, elvégzett munkája. Magyarország megújulása nem képzelhető el az épített örökség megújítása nélkül. Mindabból a gazdasági fejlődésből, amelynek pozitív következményeit ma az ország megtapasztalhatja, kiemelkedően fontos jelentősége van az építőiparnak és rendkívül nagy jelentősége van az építészetnek. Túl azon, hogy munkaadóként a gazdasági növekedés egyik legfontosabb összetevőjeként is számításba kell vennünk, egészen új kereteket és lehetőségeket is teremt a mindennapi élet számára. A legjobb példa erre mindaz, ami itt a fővárosban, Budapesten az elmúlt kilenc esztendőben történt. Elég arra gondolnunk, hogy miként lett egy elhanyagolt köztéri parkolóból a Nemzet Főtere itt, a Kossuth téren, miként újította meg egy városrész életét a Ludovika Campus vagy, hogy egy kisebb, de mégis szemléletes példát említsek, a Zugligeti út mentén álló, hosszú ideje elhanyagolt épületben miként újult meg bravúros építészeti megoldásokkal a Lóvasút.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Hogyan lehet életre kelteni a múltat, használatba venni azt a jelen számára, hogy méltó módon adhassuk át a jövőnek? Hogyan lehet megfogalmazni a jelenben a jövőt? Azt, ami nincs, de az építészeknek köszönhetően valósággá válhat. Erre kell Önöknek választ adnia, erre adnak Önök válaszokat, az építtetők, a kivitelezők, az építészek és mindazok, akik a szakmában megszerzett tudáshoz hozzájárulnak! A kitűntetettek – saját hivatásaik képviselői szerint is – nagyszerű válaszokat adtak ezekre a kérdésekre. Munkájukkal életre keltették a múltat, javítottak a jelenen, irányt szabtak és utat mutattak a jövőnek. Mindazért, amiért most köszönetet mondunk, nem csupán kitűnő alkotás, hanem ezek az épületek egy-egy közösség számára minden bizonnyal nemzedékeken át szolgáló otthont is jelentenek. Sokféle épület, sokféle közösség, sokféle otthon. Ha az Országház épületére és arra a nemzedékre gondolunk, amely felépítette, joggal jut eszünkbe, hogy alaposan feladták a jelen számára a leckét. Lehet-e, lehet lesz ennél jobb, tudunk ennél többet vagy nagyobbat alkotni? Talán úgy is fel lehet tenni a kérdést, miközben megcsodáljuk és tisztelettel adózunk az előttünk járó alkotásainak, hogy vajon a mi időnket mi is képesek vagyunk-e, a kortársi építészet is képes megtölteni azzal, hogy az elvégzett munka hasonló nyomot hagy az időben, mint amilyet az elődeink munkája hagyott. Tud-e a kortársi építészet olyan örökséget hagyni, amit az utánunk jövők jó szívvel tudnak majd használni?

A mai kitűntetettek nagyon sokat tettek azért, hogy erre a kérdésre igennel válaszolhassunk. Szívből gratulálok mindenkinek!